Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉS - Szűcs László: Kormányzói audencia az első zsidótörvény előtt, 1937. november 11. / 143–164. o.

Kormányzati audiencia az első zsidótörvény előtt 153 szintre emelte mindazokat az intézményeket, melyek nélkül a modern termelés egy pillanatig nem állhat: egy életerős bankszervezetet, pompás közlekedési organizációt, biztosításügyet, a kereskedelmet, tőzsdét, hírszolgálatot, stb., ahogy az ipar révén szolgálta a kiváló magyar technikai tudást és a technikai tudás révén az ipart, ahogy a népfeleslegek száz meg százezreit, melyekről a mezőgazdaság legjobb akarata mellett sem tudott gondoskodni, e termelési ágakban elhelyezte, a magyarságnak e nagyszerű építő munkájában igen nagy része volt a zsidóságnak. Főméltóságú Kormányzó Úr! Távol áll tőlünk, hogy ami munkára itt hivatkozunk, ami eredményt elértünk, hogy ezt Főméltóságod előtt, kiről tudjuk, hogy pontosan ismeri és érdeme szerint értékeli a termelő munka jelentőségét, hivalkodva emlegessük. Nem tettünk többet, mint amit az emancipáció révén egyenjogúnak elfogadott magyar polgárnak cselekednie kellett, hogy a nemzet bölcsessége által kijelölt helyét igazán betöltse. Nem volt ez érdem; magyarságunkból folyó természetes kötelesség volt, melyre csak kénytelenségből azokkal szemben hivatkozunk, akik ellentétben a történeti tényekkel kétségbevonják részvételünket a magyarság európai pozícióját megalapozó teremtő munkában. Nem, mi ott álltunk a kohónál, ahol a magyarság jövőjét munkálták, ami eszme a magyarságot hevítette, azt büszkén a magunkénak vallottuk, ami sérelem érte, azt fájdalmasan a magunkénak éreztük. Aminthogy ez a mi magyarságunk mellett nem is lehetett máskép s nekünk — akik az „itt élned, halnod kell" megrázó igazságától mélyen át vagyunk hatva — külön szomorúságunk, hogy ezt hangoztatnunk kell. Ott voltunk, ahol gazdasági téren teremteni kellett, kivettük részünket a kulturális munkából, mellyel a magyarság a maga erejét nyilvánvalóvá tette és a művelt világ elismerését kikényszerítette, rajta voltunk s nem minden eredmény nélkül, hogy a sport terén is méltóak legyünk a magyar névre, tudtuk, hogy mi a kötelességünk szociális téren, a közjótékonyság terén, emberbaráti intézmények alapítása és fenntartása körül, szóval tudtuk, hogy mire kötelez magyarságunk. És mindebből magától értetődően következett, hogy amikor 1914-ben a háború a magyarságra rászakadt, ott voltunk lelkünk gyökeréig áthatva a tudattól, hogy számunkra nincs más ügy, mint magyarságunk ügye. A hazafias kötelességteljesítés és áldozatkészség teljességével vett részt a magyar zsidóság a világháborúban is. Hősiességét elismeréssel méltatták a legmagasabb rangú hadvezérek és tízezer magyar zsidó hősi halott tett bizonyságot a zsidóvallású magyar katonák hazafias önfeláldozásáról. Arányszámunkon felül szerepelnek a háború rokkantjai között is az izraelita vallású hadviseltek, aminek jeléül a Budapesten nyilvántartott 3608 rokkant közül az 1929-iki hivatalos kimutatás szerint 915 az izraelita, tehát 25.3%, a 100%-os rokkantak közül pedig 23% a zsidó, —- holott a zsidók arányszáma Budapesten ugyanakkor csak 20.3% volt. Ahogy addig a béke áldásos munkájában elsimult minden különbség zsidó és nemzsidó között, akként a világháborúban is megszűnt minden felekezeti különbség és a zsidó vallású katona együtt küzdött, együtt vérzett a másvallású katonákkal és együtt esett el velük a haza védelmében. rv. Sajnos, a világháború után, az összeomlás bekövetkeztével, ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Magyarország elvesztette területének három negyedét és lakosságának kétharmad részét és ezek között három millió háromszázezer magyart, akik így egy alacsonyabb kultúrájú ellenséges állami szervezet igájába jutottak. És elvesztettük mezőgazdasági kultúránk bőséges termőhelyeit, iparunk legszebb üzemeit, erdőinket, sónkat, földgázkincsünket, vasércünket, gyönyörű városokat, a magyar tehetség legszebb alkotásait. Mindennek súlyát az elviselhetetlenségig fokozta az a bánásmód, mellyel a győző országok Német-