Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Kecskeméti Károly: Levéltári változások Kelet-Európában / 85–90. o.

86 Kecskeméti Károly Az iratok megőrzésének, azaz a levéltári gyakorlat valamint intézmény létrejöttének eredeti célja a jogbiztosítás, a jogok érvényesítésének lehetővé tétele. A levéltárak működésének közege a jog. Amennyiben nincs olyan köz- vagy magánirat — szerződés, ítélet, engedély stb., vonatkozzék bár családi viszonyokra, tulajdonra, munkára, egyénekre, közületekre, vállalatokra stb. —, amelyet a hatalom bármely képviselője ne tekinthessen nemlétezőnek, és még csak olyan szerv sincs, amely felléphetne a jogsértés ellen (jogorvoslásról nem is beszélve), nehéz dolog levéltári normák szerint gondolkozni. Jogbiztosító szerep hiányában az iratokat akárhogy lehet rendezni, selejtezni és jelzetelni, igazi baj nem lehet belőle. Megvédendő jog nincs, legfeljebb a kutatók dolga komplikálódik. A jognélküliség a levéltárakra vonatkozó törvények, rendeletek és szabályok érvényét is relativizálta. Az állami levéltári fond egyébként elméletileg használható fogalma groteszk formulává vált, mivel az államvezetés politikai iratanyaga, a pártlevéltár nem tartozott hozzá, ellentétben az állami tulajdonba vehető személyi, családi vagy egyesületi levéltárakkal. A párt hatalma a törvények fölött állván, még csak megütközést sem keltett, ha állami levéltárakban őrzött köziratokat átszállítottak a pártlevéltárba tartalmi meggondolások alapján. A mindkét fél számára egyformán fontos egészséges irattár—levéltár kapcsolatot részint a titkos ügykezelés, részint a túlméretezett államgépezet és állami szektor, valamint az ebből következő tömeges irattermelés, részint pedig a levéltári raktárhiány tette elképzelhetetlenné. Tudományos feladataikat, a kutatók szolgálatát a levéltárak a pillanatnyi politikától függően tudták jól-rosszul ellátni. Mindehhez járult a szakmai gondolkozást bénító, nyomorító ideológiai kényszer. Az olyan kifejezésele, mint „szocialista levéltári elmélet" vagy „marxista—leninista levéltártan" ma már inkább komikusan, mint félelmetesen hangzanak, körülbelül úgy mint „baptista közlekedésrendészet" vagy „kubista sportújságírás". De a jogi vákuum mellett ez a kötelező ideológiai semmitmondás fordította el évtizedekre egyes szocialista országokban a levéltárosokat az elméleti és módszertani kutatástól. A szakma, talán nem túlzás azt mondani, jogos önvédelemből kiiktatta tevékenységi köréből a levéltártan művelését. Ehelyett idejét és szellemi energiáját intézménytörténeti és segédtudományi munkák és egyéb monográfiák írására és forráskiadásra fordította. A levéltári témakörön belül egyedül a levéltártörténet számíthatott némi érdeklődésre, nem igényelvén a szocializmus fölényét bizonyító fejtegetéseket. * Míg a közép- és kelet-európai levéltárosok forráskiadásba zárkóztak (vagy menekültek), Nyugaton csendesen, szinte észrevétlenül átalakult a levéltári elmélet és gyakorlat. Az átalakulás a levéltári tevékenység minden vonatkozására kiterjedt. Az anyag összetételét illetően megszűnt a papír monopóliuma. Megszületett a funkcionális levéltárépítészet, biztonsági, anyag védelmi, térelosztási és közlekedési normarendszerrel, és ennek megfelelően modernizálódott a raktári felszerelés és a raktározás technikája. A selejtezés tervek, határidő-táblák és mintavételi előírások szerint folyik, azaz a posteriori válogatás relatív szerepe egyre csökken. A „három korszak" elméletéből kiindulva kialakult az irattár és levéltár közötti átmeneti raktározás módszertana és technikája (külön épületekkel vagy azok nélkül). Az olvasótermek megnőttek, a bizonyos korlátozások, mint a külföldiektől kért diplomáciai ajánlólevél vagy a külföldre irányuló teljes mikrofilmezés tilalma kimentek a divatból. Az informatika beépült szinte minden levéltári műveletbe a kutatási statisztikától és segédletkészítéstől a páratartalom ellenőrzéséig és az olvashatatlanná vált írás rekonst-