Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Kecskeméti Károly: Levéltári változások Kelet-Európában / 85–90. o.

KECSKEMÉTI KÁROLY LEVÉLTÁRI VÁLTOZÁSOK KELET-EURÓPÁBAN A szocializmus összeomlásával a levéltárak egész Közép- és Kelet-Európában, a megszokott érdektelenség árnyékából az intézményeket és társadalmat átalakító aktualitás fényébe kerültek. Az elmúlt két év során a német, orosz, magyar, cseh stb. közvélemény felfedezte a levéltárügyet. Rádöbbent arra (amit tulajdonképp mindig tudott), hogy az intézményes hazudozás négy, öt vagy hét évtizede alatt, amikor az újságokban legfeljebb a sorok között lehetett olvasni tényekről, a hatalom gyakorlásának minden mozzanatáról nyilvánosságra soha nem kerülendő irat készült, és arra, hogy a rendszer eltűnésével ez az irattömeg elvesztette legfontosabb gyakorlati funkcióját, a politikai apparátus kézbentartását és a lakosság ellenőrzését. Történelmi forrásanyaggá vált. A levéltárosokat a közvélemény felfedezése, illetve a levéltárak hivatásának és súlyának radikális megváltozása készületlenül érte, mint ahogy a lakosságot és ezen belül a leendő politikai osztályt is készületlenül érte a változás irama és mérete. A levéltárosok felkészületlenségének okain érdemes elgondolkozni. A jelenség ugyanis első megközelítésre nehezen érthető. Köztudomású, hogy a szocializmus körülményei között a levéltáros szakma szinte mindenütt politikai oázisnak számított. Elsősorban azok a történészek, illetve történész-hallgatók választották, akik lehetőleg kímélni akarták magukat a sematizált és agyonpolitizált történelemtanítástól. A szakma gyakorlása pedig mindenütt bizonyos szkepticizmushoz vezet. A mindenkori hatalom legkönyörtelenebb kritikusa maga a hatalom által termelt iratanyag. Sajátos lojalizmusról, amely eleve elvette volna a levéltárosok kedvét az új feladatok vállalásától tehát nemigen lehet szó. A jelenség történelmileg sem tűnik indokoltnak Közép-Európa vonatkozásában. Igaz, hogy a közép-európai késés a gazdasági szervezettséget és ütőképességet, az intézményrendszer működési szabályait és a lakosság szükségleteinek kielégítettségi fokát illetően a pax sovietica bevezetésével nem kezdődött, hanem folytatódott és súlyosbodott, a levéltári intézmény azonban pontosan ahhoz a civilizációs intézményi réteghez tartozik, amelyen belül a Nyugattal szemben egyébként látványos szintkülönbség csak áttételesen érvényesült. A Habsburg Monarchiához tartozó országok újkori levéltártörténete nem mutat se torzulást, se nyomorúságot. Az újkori államnak Európa közepén is szüksége volt folytonosságra és jogbiztosításra, és ennek megfelelően gondoskodott az iratok kezeléséről és megőrzéséről a közigazgatás különböző szintjein. A XIX. században pedig itt is, mint nyugatabbra, a levéltári intézmény a hagyományos állami funkció mellé tudományos feladatkört kapott. A levéltárosok képzettségi fokát és társadalmi helyzetét, sőt irodalmi megjelenítését illetően sincs lényeges különbség a száz év előtti Bécs és Párizs vagy Budapest és Brüsszel között. A felkészületlenség nyilvánvalóan a levéltárak működési körülményeiből következett, abból, hogy a szocialista államrendszer keretei között a levéltári intézmény nem tölthette be a hivatását normálisan, sem a véres, sem a puha korszakokban.