Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - IRODALOM - Pálffy Géza: Unger Mátyás emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Szerkesztette: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Budapest, 1991 / 219–224. o.

220 Irodalom azonban bizonyára rajtuk kívül még sokaknak melegséget áraszt szívében. Hiszen Unger tanár úrra, a szigorú, de messzemenően korrekt pedagógusra visszaemlékezhetnek az egykori Weiss Manfréd gyár tanonciskolájának csintalan diákjai, a Fáy András Gimnázium tanulói és a pesti bölcsészkar egykori hallgatói, akik talán a mai napig az ,,Unger-jelenség", azaz a kötelességteljesítés szellemében nevelik diákjaikat. Unger Mátyás ugyanis nem pusztán oktatta, hanem tanította és, ,megszerettette a történelmet azokkal is, akik soha életükben később nem kerültek hivatásszerűen kapcsolatba a történettudománnyal". Ő ezen az úton jutott fel a csúcsra, ,,a hegy tetejére". Glatz Ferenc előszavában ezt a különös utat tárja az olvasó elé (I—XV.). A rövid, hivatalos nekrológ után maga Unger tanár úr áll előttünk: a továbbtanulásra, művelődésre vágyó parasztfiú; a tanonciskolái, gimnáziumi, majd egyetemi tanár, a pedagógus, aki „osztályzatával nem minősítette a diákot mint embert"; a fáradhatatlan tankönyvíró, s végül „a tanárképzés megszállottja", ki méltán nyeri el hallgatóitól a legnagyobb elismerést, az , ,Ifjúságért" érdemérmet. S az út vége is szimbolikus: az utolsó lélegzetig a kötelességteljesítés jegyében élő történészpedagógus jelképe. A tanulmányokat időrendben felsorakoztató kötetet Veszprémy Lászlónak a színlelt visszavonulás középkori megítéléséről és alkalmazásáról írott munkája indítja (1—5.). A szerző azt követi nyomon, hogy ez a taktikai elem milyen módon vonult be az európai hadtörténelembe. Megállapítja, vitatkozva a hadtörténetírás egyik klasszikusával, Hans Delbrückkel, hogy a színlelt visszavonulás a középkori európai harcmodor kedvelt, ismert eleme volt. Ennek elterjedésében a nomád népek hatásán kívül az Ószövetség egy részének (Józsué beveszi Ai városát) és a Szent Ágostonnal kezdődő kommentároknak tulajdonít jelentős szerepet, elemezve a háborúk igazságos és igazságtalan voltának, illetve a hadicseleknek kánonjogi megítélését. Gerics József és Ladányi Erzsébet tanulmánya a birodalmi szent lándzsa és Szent István lancea regiájának kapcsolatát vizsgálja (7—14.). A szerzők Tóth Zoltán és Deér József vitájának áttekintése után alapos forráskritikai eszközökkel elemzik a lándzsa szerepét István királlyá avatásában. Véleményük szerint Ademarus Cabannensis krónikájának ún. C-kézirata nem XU. századi interpoláció — mint ahogy azt Deér vélte —, hanem feltétlenül hiteles XI. századi forrás. A nagyharsányi dénárleletet vizsgálva pedig leszögezik, hogy „István lándzsájának mintája és legjobb megfelelése a birodalmi szent lándzsa", s a lancea regia nemcsak a teljességgel szuverén uralkodó felségjelvénye, hanem az az égi fegyver, mely meghatározza az uralkodó helyét és szerepét az egyházon belül is. Bertényi Iván az 1241—1242. évi tatár pusztítás megítélésének historiográfiai áttekintése után annak mértékét közvetett úton vizsgálja: IV. Béla külpolitikáját és Magyarország nemzetközi helyzetét elemzi az 1240-es években (15—22.). Munkája során elsősorban az egyes hadjáratokban részt vett magyar vezetőknek adott uralkodói adományleveleket használja. Rosztiszláv halicsi hadjárataival kapcsolatban külön kronológiai fejtegetését olvashatjuk. Végeredményként a szerző hangsúlyozza, hogy a tatárjárást követő, olykor egymással párhuzamosan folytatott hadjáratok azt igazolják, hogy a tatárjárás katonapolitikai szempontból jelentős mértékben nem gyengítette meg Magyarországot. Sőt, Béla királynak sikerült megőriznie az ország területi integritását és elérni a tatár támadáskor a segítség reményében vállalt császári hűbér pápai feloldását is. A Terra hereditaria és szabad rendelkezésű birtok című tanulmányban Zsoldos Attila a várjobbágyi földeladások vizsgálata segítségével pontosítja a várjobbágyi terra hereditaria kifejezés tényleges jelentését, módosítva ezáltal a korábbi szakirodalomnak a várjobbágyi birtokokat a szabad rendelkezési jog alapján két fő típusra osztó megállapítását (23—37.). Eszerint a kifejezés egyaránt vonatkozhatott a vár földjére, de jelölhette a várjobbágy attól függetlenül bírt, szabad rendelkezésű birtokait is. Azok eladása királyi engedélyezésének és jóvá nem hagyásának kettőssége pedig a szerző szerint a földek jogi természetéről vallott ki-