Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - IRODALOM - Pálffy Géza: Unger Mátyás emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Szerkesztette: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Budapest, 1991 / 219–224. o.

Irodalom 221 rályi és várjobbágyi felfogások kettősségében keresendő. Míg a várjobbágyok státusukkal együttjáró kiváltságnak tekintették földjeik szabad eladásának jogát és azt, hogy a király nem adományozhatja el birtokaikat; addig az uralkodók azt vallották, hogy a várjobbágyok egyáltalán nem adhatják el birtokaikat, hacsak nem királyi engedéllyel. A két felfogás bizonyos vonatkozásokbani találkozásai és különbségei magyarázzák a XDI. század folyamán egymásnak ellentmondani látszó jelenségeket. Sz. Jónás Hona írása a baldachin eredetét, Európába kerülését, elterjedését és a reprezentációban betöltött szerepét vizsgálja (39—45.). A Bagdad városáról elnevezett értékes selyemszövet — melynek neve később mindenféle ernyő és díszes mennyezet jelölésére szolgált — eleinte a bizánci császár, a pápa és a velencei dogé udvarának fontos kelléke volt. A méltóság és hatalom kifejezőjeként és bizonyos szertartások elemeként kerül be azután a XrV—

XV. századi reneszánsz udvarokba, s válik a temetések, koronázások, körmenetek fontos reprezentációs eszközévé. Draskóczy István a Kétszék XVI. század eleji adóösszeírásai alapján vizsgálja és táblázataival szemlélteti a terület településeinek részvételét az adóterhek fizetésében; az egy községre, illetve oppidumra jutó átlagos adó nagyságát; valamint a hospesek, zsellérek és egyéb társadalmi rétegek települések közti megoszlását (47—60.). Megállapítja, hogy a Kétszék egyes tájegységeiben lévő háztartások, illetve az ott élő hospesek száma összefüggött az adó nagyságával, de ez az egyes települések vonatkozásában azonban már nem figyelhető meg. Kiemeli a lakosság nagy részének városlakó voltát és hangsúlyozza, hogy Medgyes, a táj központja valószínűleg a Küküllő vidéki fejlett szólőkultúrának köszönhetően csak a lakosság kisebb hányadát foglalta magába. E. Kovács Péter az 1519. évi császárválasztás európai diplomáciai próbálkozásainak magyar vonatkozásait kutatja (61—71.). írása alapján megismerhetjük n. Lajosnak a császári trón megszerzésére tett kérészéletű kísérletével összefüggő velencei és római követjárást. Estei Hippolit titkosírásos leveleit feldolgozva, a szerző szinte megeleveníti 1519 tavaszának követektől nyüzsgő budai udvarát, s felvázolja mindazokat a körülményeket, melyek végül n. Lajost — a bécsi kongresszus határozata ellenére — Károly támogatására késztették. Összegezve leszögezi, hogy a magyar diplomácia irányítói reális döntést hoztak, hiszen Károlytól hathatósabb segítséget várhattak az egyre fenyegetőbb török támadásokkal szemben, mint a messzi Franciaország uralkodójától. (Külön kiemelhető a diplomáciai tárgyalások nyelvi szokásairól írott 15. lábjegyzet.) Fekete László a történeti világ időit tekinti át három nagy gondolkodó, Machiavelli, Leroy és Bodin történetfilozófiája alapján (73—83.). Megállapítja, hogy mindhármuknál, ,a partikuláris és lokális körmozgásokból felépülő történeti idő struktúrája egy statikus világképpé rendeződik össze. Ami viszont elválasztja őket, az az, hogy történetfilozófiáik szerint a földi történelem világába különböző mértékben nyomul be az ismeretlen és megismerhetetlen idő". Majd kifejti, hogy a lét és a történelem eltávolodása Bodinnél teljesedik ki, aki ezáltal már előremutat a felvilágosodás gondolkodásmódja felé. Ágoston Gábor török források alapján írt tanulmánya azt vizsgálja, hogy az európai „hadügyi forradalom" kihívására miként válaszolt az Oszmán Birodalom a magyarországi török végvárak hadianyag-ellátása tekintetében (85—97.). Felvázolja a budai lőpormalom (barutháne) építésének körülményeit, nyersanyagbeszerzési lehetőségeit, valamint a lőpor raktározásának problémáit. Beszámol a XVI. század második felének két jelentős budai lőporrqbbanásáról (1567, 1578), majd megállapítja, hogy a Budán évente gyártott 1000—3000 kantárnyi lőpor a XVI. században elegendő volt Buda és a környező várak védelmére. Ellátási problémák jelentkeztek azonban elhúzódó várostromok és nagyobb hadjáratok, háborús időszakok alkalmával különösen a XVII. század második felében. Végül saját és Caroline Finkel kutatásai alapján felhívja a figyelmet, hogy az egész hódoltság korszakára nem általánosítható az a nézet, mely szerint az Oszmán Birodalom számára a magyarországi török