Levéltári Közlemények, 63. (1992)
Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Csukovits Enikő: A középkori írástudók „munkaideje” / 3–14. o.
10 Csuhmts Enikő levelek nem a bevallás, hanem a megpecsételés napjáról vannak keltezve, de a kései középkorban is előfordult, hogy a két időpont egybeesett. 55 Számunkra — véleményem szerint — csak annyiban érdemel említést ez a kérdés, hogy megállapíthassuk: akár a fassiófelvétel, akár az oklevélkiadás esett ünnepnapra, a hiteleshely írástudóinak így is, úgy is munkát adott. Ha most — végiggondolva az eddigi adatokat — felmerül a kérdés: mi hát a magyarázata a vasárnapi-ünnepnapi oklevélkibocsátásnak, azt hiszem, külön kell azt választani az ügyfél és az oklevéladó szempontjából. Egyszerűbb a válasz a kérdés első részére: miért keresték fel a hiteleshelyeket ünnepnapokon is? Először is: mert felkereshették. Leszögezhetjük: az írás — így valószínűleg az oklevélírás mellett a könyvmásolás ugyanígy — nem volt szolgai munka, ezért nem vonatkozott rá a munkavégzési tilalom. Magától értetődő — mint a váradi Szt. László-kultusz kapcsán már felmerült —, hogy a nagy ünnepek, különösen az országos jelentőségű kegyhelyeken hatalmas tömegeket vonzottak. A kegyes utazást sokan kapcsolták össze folyó ügyeik elintézésével. Valószínűleg úgy is felmerült az útra kelőkben, ha egy bevallás miatt úgyis el kell utaznia pl. Váradra, akkor már megvárja az esedékes nagy ünnepet, ahol a kiállított oklevél mellett — szó szerint — egyúttal búcsúban is részesülhetett. Természetesen az is előfordult, hogy az ünnepen hiteleshelyet felkereső ügyfél kegyes adományt foglaltatott írásba: pl. 1391 húsvétján Monoszlói Csupor János a csázmai káptalan előtt birtokrészt adott a garigyi pálosoknak, 56 egy 1525 nagyszombatján kelt fehérvári káptalani oklevél szerint Szőlősi Fejér Balázs adományozott szőlőt a fehérvári Szt. István egyháznak. 57 Valószínűleg éppúgy előfordult, hogy már az adomány szándékával kereste fel a bevallást tevő a hiteleshelyet, mint az ellenkezője: az ünnepre, búcsúra zarándokló a szakrális élmények hatására döntött az adomány mellett. A kiállított oklevelek nagy részénél persze csak a dátum volt ünnepi, a tartalom mondhatni mindennapos. Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a legegyszerűbb tucatügy is lehetett rendkívül fontos — és sürgős — az oklevél kiállítását kérő félnek. Nehezebb a válasz a kérdés második felére: hogyan tudtak a hiteleshelyek megfelelni a kettős elvárásnak, azaz az ünnep méltó megtartásának és a vele párhuzamosan végzett oklevélkibocsátásnak? A legkézenfekvőbbnek tartott megoldások, miszerint a hiteleshelyek világi nótáriust alkalmaztak, ill. hogy az írásos tevékenységet végző kanonok vagy szerzetes felmentést kaphatott a liturgia végzése alól („horarum canonicarum et divinorum officiorum in totum vei in partém omissionibus") 5 *, korántsem zárják le megnyugtatóan a kérdést. Egyrészt annak ellenére, hogy a világi jegyzők viszonylag korán feltűntek a hiteleshelyeken, gyakran előfordult, hogy valamilyen okból akár hosszú ideig is nótárius nélkül működött valamelyik káptalan vagy konvent. Elég itt csak Karai László budai prépost közismert 1485-ös levelére utalni, mely szerint sem a budai káptalannak, sem a fehérvárinak valamint a vácinak nem volt nótáriusa, Budán az okleveleket maga a lector vagy a kancelláriában szolgált kanonokok írták. 59 Másrészt, mint láttuk, akár a fassiófelvétel, akár a pecsételés igényelte is a testület vagy legalábbis néhány tagjának jelenlétét. Felmentést is inkább a mindennapi liturgikus tevékenység alól kértek és kaptak azok, akiknek más irányú tevékenysége — valószínűleg voltak köztük írásos munkát végzők is — ezt szükségessé tette. Az ünnepi misén pedig a világi nótáriusnak is meg kellett jelennie. 55 Kumorvvitz: i. m. 12. 56 DL 35284. 57 DL 106769. 58 A pannonhalmi Szent Benedek rend története. (Szerk.: Erdélyi László—Sörös Pongrác.) III. köt. Bp., 1905. 611. 59 Idézi: Bónis: i. m. 236., Kubinyi—FUgedi: i. m. 24.
