Levéltári Közlemények, 62. (1991)

Levéltári Közlemények, 62. (1991) 1–2. - KRÓNIKA - Gerics József: Sinkovics István (1910–1990) / 192–193. o.

192 Krónika Noha nyugdíjba menetele után már nem találkoztam vele — holott élete végéig aktívan részt vett a múzeumok restaurálási feladataiban —, hálával őrzöm mindazokat az ismereteket, amelyekkel ő ajándékozott meg. Fábiánné Kiss Erzsébet SINKOVICS ISTVÁN (1910-1990) 80. születésnapján, 1990. augusztus 19-én szólította el közülönk a Mors Imperator Sinkovics István ny. egyetemi tanárt, mindannyiunk szeretett Pista bácsiját, a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának egykori dékánját, a Levéltári Közlemények volt szerkesztőjét, a honi levéltárügy tekintélyes alakját. Nevét tanári tevékenysége tette országszerte ismertté: a Középkori Magyar Történeti Tanszék 1526 utáni korszakot előadó professzoraként, majd a Történeti Segédtudományok Tanszéke vezetőjeként mélyen szántó előadásaival és szemináriumaival igen sok hallgatót vonzott hatalmas forrásismerete és igen nagy tanári kvalitása. Kutatóként és levéltárosként nagyszámú kollegát indított el pályáján: ők nagyobb részt szakdolgozóként fordultak hozzá, tudván, hogy a levéltári kutatómunkában is biztosan számíthatnak a professzor állandó útmutatására és támogatására. A magyar levéltárügynek alig van olyan harminc évet betöltött tudományos dolgozója, aki valamilyen formában és módon nem volt Sinkovics István hallgatója. Semmiféle munka alól nem vonta ki magát, nem volt idegen tőle. A kötelesség pontos, lelkiismeretes teljesítésében mindig első volt, akár hivatali, akár tanári, akár tudományos tevékenységről volt szó. Nem-szeretem dolog, olyan, amelyet rangja alattinak talált volna, számára nem létezett. Nem volt ő a látványos sikert szavatoló munkák keresője, s nem is állt az első sorokban a kitüntetések és elismerések osztásánál. Puritán gondolkodása és erkölcsi tisztasága, szilárdsága távol tartotta az ilyesmitől. A munka életének értelme volt, s ezt a rá zúduló súlyos csapások idején, pl. 21 éves fiának, Jánoskának betegsége és halála alkalmával sem szakította meg. Elveinek szilárdságát mutatja, hogy már idős fejjel elhárította a számára értekezés benyújtása nélkül felajánlott és jól megérdemelt történettudomány doktora fokozatot és sokak nyugdíjas professzorként — a maga kívánságára — ült le megvédeni beadott disszertációját. Idegen volt tőle minden teátrális szereplés, zajos vita és lármás siker: amit csendben, rendszeresen és szívósan alkotott és tett, az a magyar történetírás, felsőoktatás és levéltárügy alapjaiba épült be. Sinkovics Istvánt, mint tanárt, kutatót és levéltárost együttesen állítja elénk az az általa hallatlan gonddal szerkesztett, hatalmas és az oktatásban nélkülözhetetlen két kötetes ,,Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526—1790" (Bp. 1968.), amelyben valóban a korszak életének teljességét akarta a történész hallgatóknak bemutatni, s amelyet ő maga is egyik fő művének tekintett. Megható volt ragaszkodása egykori mesteréhez, Domanovszky Sándorhoz, annak életében, halálos betegségében és holtában egyaránt. Ember- és természetszeretete alig ismert határt. Mindenkin segíteni akart, s nagyon sokon tudott is, aki bármiféle segítséget kért tőle. Erről azok tudnak csak, akiknek segített talpra állni, vagy talpon maradni! Tiszta szívét és emberségét példáza az a megrendültsége,