Levéltári Közlemények, 62. (1991)

Levéltári Közlemények, 62. (1991) 1–2. - IRODALOM - Tordai György: Hunyadi Mátyás : emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerkesztette: Rázsó Gyula, V. Molnár László. Budapest, 1990 / 165–171. o.

tott a hazai közvélemény nyomása ellenére, nem provokálva ki a szultáni sereg támadását. E politikába illik a Szabács elleni ostrom, amelynek jelentőségét korábban félreértették — nem egy nagyszabású haditerv akadozó megvalósításának lehettünk tanúi, hanem egy olyan vár bel- és külpolitikai indíttatású ostromának, amelynek elfoglalása nem hozza magával a török fősereg támadását, mint ahogy Szendrőé kétségtelenül ezzel járt volna. A török politika tehát kétségtelenül a realitások figyelembevételével alakult ki. A Mátyás előtt álló három alternatíva közül az első, a támadóharc, ,,a gyors pusztulással lett volna egyenlő". A második megoldás, a belső erőket fejlesztő, kisebb támadásokat folytató politika az erősebb és fejlődőképesebb két szomszéd, a török és a Habsburg Birodalom között hasonló eredménnyel jár, legfeljebb tovább húzódik. Maradt a pillanatnyilag járható harmadik út: a területi megerősítés. Ez azonban időhiánytól szorongattatva, megbízható szövetségesek nélkül ugyanoda vezetett, ahova az első kettő: a pusztulásba. Josef Macek tanulmánya — Holka László fordításában — Corvin Mátyás és Podébrad György kapcsolatát vizsgálja, elvetve a cseh történetírás „hagyományos" felfogását, melynek értelmében a cseh és a magyar uralkodó harca a jó és a rossz küzdelme lett volna. Közép-Európa e két nagy formátumú egyénisége egyaránt „alacsony" származású, aki hosszas cselszövések után kerül a trónra, de mindketten rátermettséggel pótolják a dinasztikus hátteret. Ugyanakkor különböző volt például a katolikus egyházhoz való viszonyuk, országaik eltérő fejlettségű rendiségével való kapcsolatuk. A cseh történész a „császári koronáról álmodó" Mátyást olyan királynak tekinti, akinek személyiségében a reneszánsz minták mellett erősen érvényesülnek a késő középkori vonások, főleg a pápasággal való kapcsolatában. Ebben keresendő a két uralkodó szembefordulásának oka is, hiszen az önálló nemzetállam újkori felfogását megvalósítani akaró Györgyöt éppen , ,a keresztes hadjárat hamis zászlója alatt" támadja meg az ezzel csak igazi törekvéseit leplezni akaró magyar uralkodó. A cseh—magyar viszony 1457—58-ban még jó volt. A Prágába hurcolt Mátyás nem csak apóst, hanem politikai szövetségest is lelt a cseh kormányzóban. A jó viszonyt elsőként György király törte meg, amikor 1459-ben a Magyarország trónjáért harcba szálló III. Frigyessel lépett szövetségre — ez volt az ára annak, hogy a római kúriával szemben a császár támogatásában részesüljön. A később enyhülő viszony Katalin 1464-es halálával és György 1466-os eretnekké minősítésével jóvátehetetlenül megromlott, és sem az elhúzódó háborúk, sem Mátyás cseh királlyá koronázása nem hozta meg a konszolidációt. A háború Ulászló megválasztása után is folytatódott, egészen az 1479-es olmützi békéig, amelyben mindkét uralkodó megtarthatta a cseh királyi címet. A béke tartós nyugalmat hozott, és ez kedvezett a Magyar Országos Levéltár kezén maradt Morvaország, Szilézia és Lausitz rendiségének és gazdasági fejlődésének. Te ke Zsuzsa tanulmánya az itáliai államok és Mátyás kapcsolatairól szól. Az író summázata szerint „Mátyás [...] éppen azzal az állammal, Velencével nem tudott együttműködni, amely pedig egyedül lehetett volna komoly szövetségese mind a császár, mind pedig a török ellen." Pedig a magyar király tróníaléptét „megkönnyebbüléssel" fogadták a városállamban, megszabadulva ül. Frigyes hegemóniájának veszélyétől. A továbbiakban is ügyeltek a jó viszony fenntartására, pénzsegélyt küldtek, ill. engedményeket tettek a magyar királynak. Az együttműködésnek persze Velence részéről korlátot állított Mátyás dalmáciai térnyerése, ami az ellentétek fő oka lett. Velence keresztülhúzta pl. a Hercegovinával kapcsolatos magyar terveket, aminek hasznát igazán a nevető harmadik: a török látta. Az, hogy Mátyás nem fordult teljes erejével a török ellen, szintén nem kedvezett a két ország kapcsolatának, mint ahogyan a Mátyás és Milánó, ill. Nápoly — Velence akkori ellenfelei — között szövődő szálak sem. Ez utóbbira a velencei válasz a III. Frigyeshez, a kevésbé veszélyes szomszédhoz való közeledés (1465). További romlást jelentett a magyar—velencei viszonyban a 70-es évek elején Mátyás és Milánó szövetsége, amelynek a haszna a magyar fél szá-