Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - IRODALOM - Harsányi László: Feiszt György: Rövid magyar címertan és pecséttan. Bp., 1986 / 325–326. o.

Irodalom 325 FEISZT GYÖRGY: RÖVID MAGYAR CÍMERTAN ÉS PECSÉTTAN (Történelemszakköri füzetek 15.) Budapest, Tankönyvkiadó, 1986. 98 p. Örvendetes jelenség, hogy hosszabb szünet után ismét nyilvánosságot kaptak a történettudomány segéd- és rokontudományai. Emlékkönyvek jelennek meg, tanulmányok sora lát napvilágot és előadások hangzanak el e tárgykörben. Találkozhattunk kisebb terjedelmű önálló kötetekkel is a könyvpiacon. 1986-ban jelent meg Feiszt György munkája is. A közel száz oldalas, ábrákban és illusztrációkban gazdag könyvecskét érdeklődő tanulóknak és felnőtt olvasóknak ajánlják. A kötetet olvasva azonban néhány bántó hibát és számos apró pontatlanságot találhatunk. Ezen tévedésekre szeretném felhívni elsősorban a szerző, valamint a középiskolai tanárok, diákok ós a téma iránt érdeklődők figyelmét. A leginkább szemet szúró ellentmondásra a címerhasználat történetét taglaló részeknél lettem figyelmes, ugyanis a szerző azt írja, hogy ,,a kutatások megállapítása szerint Európában a keresztes hadjáratok idején terjedt el a címerhasználat" (7. old.), néhány fejezettel később viszont arról olvashattam, hogy Magyarországon ,,a címerek divatját minden valószínűség szerint az I. (Szent) István udvarába érkező német lovagok terjesztették." (39—40. old.) A kronológiai zavar nyilvánvaló, hiszen I. István uralkodása és a címerhasználat tényleges nyugat-európai megjelenése között több mint egy évszázad az eltérés ! Az európai fejlődést felvázoló fejezetben pedig egyoldalúnak tűnik az a kijelentés, mely szerint a címerviselés — a lovagi felszerelés drága volta miatt — lassanként a „társadalom felső rétegéhez tartozók" előjoga lett, később viszont arról tudósít a szerző, hogy „általában mindenki saját elhatározásából és tetszése szerint vehetett fel címert". (7. old.) Az ellentmondás lehet, hogy a pontatlan fogalmazásból adódik, mindenesetre az európai címerhasználat történetében már a XII—XIII. században találunk városi, polgári sőt a XIV. századtól paraszti címereket is, mint testületi vagy egyéni jelvényeket. Erre nézve az egyik legjobb munka Michael Pastoureau „Traité d'Héraldique" című könyve ^(Párizs, 1979). Áttérve a szorosabb értelemben vett címertani szempontokra, elsőkónt a könyv 11. oldalán leírtak és a 12. oldalon közölt 4. ábra közötti ellentmondásra hívnám föl a figyelmet. A szöveg szerint ugyanis a 4. ábra — a kép aláírásával egyetemben — a Monarchia 1915-ben jóváhagyott középcímerét ábrázolja, a képen viszont az ún. magyar középcímert láthatjuk, annak boglárpajzsa pedig az ún. magyar kiscímer. Az ábrára való hibás utalás a 65. oldalon megismétlődik. A kérdéses címerszabályozás hiteles leírása megtalálható a Budapesti Közlöny 1915. XI. 6. számában, a „Monarchia" és „Magyarország" meghatározások pedig semmiképpen sem azonos jelentésűek ! A címerpajzsok kialakulásának és forma változásának történetét bemutatva a 3. ábra szerint 1688 körül megjelenő doborpajzsot a szöveg, a felsorolásban a tárcsapajzsok előtt, az élő heraldika korába helyezi. Az ábra és a szöveg közti eltérés bizonytalanságot teremt. Ennek feloldására, a doborpajzs XIV. századi megjelenésének bizonyítékául Nagymartom Pál országbíró — doborpajzson látható — címerét hoznám fel példaként, 1328-ból. (Fényképét közli Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Bp. 1983. 19. old.) „A sisaktakaró" — olvashatjuk a 31. oldalon — „mindig két színnel van festve, olyan módon, hogy külső és belső oldala kap más-más színt." A címeresleveleken ránk maradt ábrázolásokat alaposabban megvizsgálva azonban kiderül, hogy a sisaktakarók — bár rendszerint két színűek voltak — négy, sőt több színű változatban is előfordultak az élő heraldika korában. Jelenlegi államcímerünk leírása (60. old.) jóllehet mindenki számára közérthető, egyáltalán nem szakszerű, hiszen a heraldika nem ismeri a „nemzeti színekkel vágott" pajzsot. Az itáliai reneszánsz magyarországi hatásáról értekezve a szerző kijelenti, hogy Magyarországon is „építészeti díszítményeken, kódexek miniaturáiban és sírköveken egyaránt lófőpajzsot használtak" (49. old.). Ezen állítás azonban nem állja meg a helyét, ugyanis a lófőpajzs előfordulása egyáltalán nem kizárólagos a magyarországi építészetben, a sírköveken vagy a kódexek lapjain. Állításomat bizonyítandó felhívom az olvasó figyelmét Tomori Pál kalocsai érsek sírkövére, amelyen tárcsapajzs látható, a visegrádi Herkules-kút ovális címerpajzsára, és Szapolyai István — csücsköstalpú címerpajzzsal éke10*