Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - IRODALOM - Baráth Magdolna: Források a borsodi és miskolci munkásmozgalom történetéhez. I–IV. Szerk.: Beránné Nemes Éva–Román János. Miskolc, 1975–1981 / 323–324. o.

324 Irodalom jutott ismereteket a kommentárokban, az előzményeket ós következményeket ismertető jegyzetekben is hasznosították. A munka tartalmi elemzésére helyszűke miatt nem vállalkozhatom csak azt szeretném megjegyezni, hogy bár a szerkesztők — a levéltári források elégtelenségére hivatkozva- a bevezetőben is hangsúlyozták a sajtóanyag felhasználásának szükségességét, én ennek ellenére magasnak tartom az I. és II. kötet sajtóanyagának számát. (Az I. kötetben 100, a II. kötetben 122 sajtóközlés található.) Néhány forrásközlési pontatlanságra, illetve következetlenségre szeretném felhívni a figyelmet, mert ezek a szerkesztők szándéka ellenére csorbítják a dokumentumkötetek tudományos hitelét, értékét. A forrásközlés módszerét illetően többféleképpen járhatunk el, de egy publikáción belül — s véleményem szerint ebben az esetben a publikáció sorozaton belül is — nagyon következetesnek kell lennünk; ez olyan szabály, amit a forrásközlés alaptörvényének is lehet tekinteni. A szerkesztők a források többségét egészében közlik, ahol ettől eltérnek, ott a regeszta alá zárójelbe helyezett „(Részlet)" megjegyzéssel jelölik. Sajnos, nem minden esetben, csak ott „ahol a félreértés elkerülése érdekében szükségesnek látszott". A részletek közlési módja egyébként sem felel meg a forrásközlés általános gyakorlatának, ugyanis a kihagyás tényét nem három ponttal (. . .), hanem a közölt részlet előtt illetve után középen elhelyezett három csillaggal (* * *) jelölik és a jegyzetben nem ismertetik minden esetben a kihagyott rész, illetve részek terjedelmét és rövid tartalmát. Ebből a részletek közlési módjának rendkívül változatos formái adódnak. Mivel a regeszta után nincs minden esetben utalás a részletközlésre, előfordul, hogy csak a szövegrészeket elválasztó csillagokból derül ki, hogy nem egészében közlik az iratot. Más esetben csillagok sincsenek, viszont a jegyzetben megemlítik, hogy a közölt forrásrészlet az irat melyik része, a nem publikált részek tartalmi ismertetése azonban többnyire elmarad. Előfordul az is, hogy már a regesztában utalnak arra, hogy a publikált dokumentum jegyzőkönyvi részlet (II. kötet 281. sz.), de semmi más módon nem jelölik ezt. A szerkesztők jogában áll eldönteni, hogy szöveghű vagy betűhű forrásközlést alkalmaznak-e, bár az elterjedt gyakorlat az, hogy a szövegközlésnél nyelvtani korrekciókkal élünk, s a régies írásmódot (pl. c helyett ez) szintén a ma használatos formába kell áttenni. Ha a szerkesztők ragaszkodnak is a betűhű közléshez, azt semmi sem indokolja, hogy helyenként a kommentárban (pl. I. kötet 219. sz.), illetve az irat kiadási helyének megjelölésekor is a régies írásmódot alkalmazzák. Távirat szövegének közlésekor az elterjedt gyakorlat az, hogy a táviratot folyó szöveggel másoljuk le, a táviratban használatos jeleket és a szokásos betűírásokat (ue-ü, oe-ö) nem kell figyelembe venni. Célszerű lett volna a táviratokat minden esetben folyó szöveggel közölni. A szerkesztők minden esetben korrektül közlik az irat eredetiségére, előállításának módjára, az ügyvitelben elfoglalt helyére és egyéb külső ismérveire vonatkozó adatokat. Az irattani meghatározás azonban több esetben helytelen, illetve pontatlan. Többször szerepel irattani meghatározásként a „másoderedeti" kifejezés. Ilyen nem létezik, valószínűleg az eredeti irat másodpéldányára gondoltak. Ugyancsak nem tudni, hogy mit értenek irattári másolat alatt. Az eredeti fogalmazvány esetében viszont fölösleges az „eredeti" hangsúlyozása, hiszen minden fogalmazvány eredeti. Zavaróan hat az is, hogy (pl. II. kötet 186. és 270.) az irattani leírásban a „kézírásos eredeti, sajátkezű aláírással" meghatározás után hozzáteszik, hogy „betűhű Másolat". Folyóiratoknál, újságoknál általában nem adunk irattani leírást, a sorozat összeállítói az első kötetben el is tekintenek tőle, a további kötetekben azonban mindenütt megtalálható. Célszerű lett volna a kötetek egyöntetűsége érdekében abban is megállapodni, hogy a névmutatóban közölnek-e annotációt avagy eltekintenek tőle. Nem feltétlen szükséges annotált névmutató összeállítása, hiszen számos lexikon, kézikönyv segítségével tájékozódni tud az olvasó, de ha már az I. kötetben annotációt is adnak, célszerű lett volna a többiben is hasonlóképpen eljárni. A teljességre törekvés érdekében talán az is helyesebb lett volna, ha a nevek után a kötet megfelelő oldalszámát adják meg és nem a dokumentumok számát. így ugyanis a bevezető tanulmányban előforduló nevek, amelyekről egyébként bőséges információt kapunk, nem kerültek bele a névmutatóba. Ne vegyék tőlem rossz néven a szerkesztők, amiért több bírálat mint dicsérő szó fordult elő, de úgy vélem, az alapvető hibák, pontatlanságok kijavítása segítheti további színvonalas forráspublikációk elkészítését. Baráth Magdolna