Levéltári Közlemények, 60. (1989)
Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években / 219–321. o.
Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben 237 Hasonló az eset a Fehér megyei Pálosra való Sajta János perében is: ő ,,ezelőtt két esztendővel MoMuvába kiszökött", majd amikor pár hónapra visszatért és visszaútjára értékes útravalót akarván szerezni, 1783. január 17-én ,,a szászkézdi evangelica religion lévő praedicatomak istálojábol egy barna szőrű gyermek lovát ellopván" nem indult azonnal Molduvába, hanem pár napig lappangott Csíkszentimrén, ahol január 21-én a „lopott loval edgyütt el is fogattatott". A szászkézdi lelkész azonban és a hét „conjurátorok eleskütték a lovat", az eljárás során viszont az is kiderült, hogy a lopást nem Sajta követte el, ő csak vette a lovat a tolvajtól. Ennek ellenére Udvarhely-szék Állandó Táblája ugyanazt az ítéletet szabta ki rá, mint az előbb ismertetett esetben Bodor Mátyásra Csík: „az bűnnek büntetése és ragadozó kezei által több kártételnek megszűnése okán, hogy felakasztassék és ugy meghallyon, fel lelhető javaiból a károsok contentáltassanak közönséges értelemből végeztetett"'.* Az „elesküvés" azonban nemcsak a Székelyföldön volt gyakori, hanem az ország másik végében, a Partium-ban is. Kraszna megyében történetesen őrizetbe vettek két cigányt, aki nem rendelkezett útilevéllel és aki csavargása során két ökröt hajtott maga előtt. Miközben ellenük Letsméren tartott a vizsgálat, megérkezett oda a káros, Vicsai László (valamelyik másik megyéből, az ítélet azonban nem jelöli meg, hogy honnan). A káros „azonnal ázzon két ökrökre reá esmért és hitlőivel, hogy tulajdona s ez előtt egy héttel lopatott el, reájok esküvén heted magával, vissza hajtotta". A vádlottak azonban ennek előtte azt vallották, hogy a két ökröt cserélték (két vén marhát adván értük) és ez lett ellenük a fő bizonyíték: „azon két ökrök hamarébb cseréltettek áltatok, mint sem a valóságos gazdáktol ellopattattak volna; hamarébb leltek, mintsem valaki vesztet volna; sem urát kitől cserélték, sem a helyet bizonyoson hol cserélték és utoljára sem akik előtt cserélték, még csak nem is nevezhetvén" — a Tábla előtt világossá vált az ügy. A két 40 éves vádlottat „minthogy a gonoszba megrögzöttnek látzo éltes idejekhez meg jobbulás eránt reménség nem fér", megérdemelt büntetésül, „másoknak pedig kivált e mostani időben, mellyben a* gonoszság csaknem lábra kezd kapni, iszonyito példájokra és tanúságokra" a törvényszék akasztófára ítélte. 38 A cselekmény elkövetésének és a gyanúsított bűnösségének bizonyításában már nincs jelentős különbség a magyarországi és az erdélyi büntetőgyakorlat között: itt is, ott is legtisztább az ügy akkor, ha valakit a cselekmény elkövetésén rajta kapnak. Ilyenkor nem kell seregnyi tanú, rendszerint az elfogott személy sem teketóriázik sokat, bevallja tettét és a bíróság viszonylag gyorsan meghozhatja az ítéletet. Szerdahely-szék magisztrátusa Wagner Tamást, akit 1783, május 11-én, lopáson értek (in furti crimine deprehensus), 24-én már el is ítélte 60 vesszőcsapásra, amelyet két részletben kellett kiállania. 40 Ilyen esetekben azonban a jelentések rendszerint szűkszavúak, nem tüntetik fel, hogy az elítéltet milyen dolog (baromfi? pénz? ruhanemű? termény? stb.) ellopásán érték-e tetten, azt sem, hogy milyen körülmények (első botlás? fiatal életkor? a tulajdonos felelőtlensége? stb.) hatottak a büntetés nagyságára. Ugyanígy járnak el a bíróságok akkor is, ha a cselekmény elkövetésének cáfolhatatlan bizonyítékai voltak. Brassó magisztrátusa ilyennek tekintette a 38 Uo. 3 «OL, F-46: 8852/1783. 40 OL, F-46: 5980/1783.
