Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években / 219–321. o.

Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben 225 Táblája történetesen 1776. március 30-án kénytelen volt jelenteni a guberniumnak, hogy a közbiztonság fenntartása érdekében hiába fáradoznak azon, hogy a rabok csak büntetésük letöltése után hagyhassák el a börtönt, mert „kijátszották a törvényeinket és reményeinket, kitörtek a rossz állapotban lévő börtön falai közül", ök ugyan már többször is intézkedtek Torda városánál a javítási munkák elvégzésére, erre azonban nem került sor, mert a hadnagy nem a közösség, hanem a maga javát keresi, inkább törődik azzal, hogy a raboktól miképpen vasalhatja be a szabadulási taksát, mint a börtön megjavításával. Ennek eredményeképpen március 26-án este 10 óra körül „4 rab, aki nem könnyű bűntettek elkövetésével van gyanúsítva, a börtön ajtaját álkulccsal kinyitotta, az egyébként meghághatatlannak ítélt falat könnyedén megmászta és így a közbiztonság nagy kárára és veszélyére, megszökött".

10 Ilyen esetekben természetesen köröztették a szökevényeket és felelősségre vonták a mulasztó börtönőröket is. Sokkal több hasonló gondjuk volt a hatóságoknak olyan esetekben, amikor a rabok számára valamelyik földesúr biztosított börtönt, hogy olcsó munkájukat felhasználhassa gazdaságában. Közéjük tartozott br. Kemény Simon is, Alsó-Fehér főispánja, aki 1783 júliusában kénytelen volt jelenteni, hogy a kúriájában berendezett megyei börtönből a rabok 11-én megszöktek, mégpedig úgy, hogy amikor munkára vitték őket, megtámadták a hajdúkat, egyiket megölték, a másik kettőt pedig súlyosan megsebesítették. „Ez a vakmerő cselekedet engem jelentősen megrettentett" — írja. „Veszélyes dolog ennyi gonosztevőt együvé zárni és a továbbiakban ily sok lator és gazfickó közelében soha nem érzem magam biztonságban. Ezeket soha nem a dologra nevelték, hanem a gaztettekre, társaik mellett pedig még vakmerőbbekké válnak és nemcsak kiszabadulhatnak, hanem megtámadhatják az egyébként jól megépített kastélyomat, hasonló esetben nemcsak háznépemet ölhetik meg, hanem engem magam is" Felmerül persze Kemény báróban, hogy talán könnyebb lenne a rabok őrzése akkor, ha nem dolgoznának. „Be ennyi embernek kenyeret adni a saját éléstáramból — amennyiben nem dolgoznak — túlságosan megterhelő." Értekezik még arról is a főispán, hogy attól fél: a lakosság számára valamely terhes rendeletért őt teszik majd felelőssé „és az ilyenek bosszújától vagy gyújtogatásaitól állandóan kell tartanom". Kéri tehát a főkormányszéket, hogy a továbbiakban ne tartsák a rabokat az ő kúriájában, mert ez sok kellemetlenséggel és bajjal jár, hanem vigyék el őket más helyre és gondoskodjanak arról, hogy számukra megfelelő börtön épüljön. A főispán kérését a nyilván megrázó élmény és a veszélyhelyzet tudatosodása mellett az is motiválhatta, hogy nemrégiben hamisan bevádolták a gubernium előtt (és valószínűleg úgy érezte, hogy ezzel szemben nem kapott a főkormányszéki ől elegendő védelmet). A válasz a szokványos: haladéktalanul küldjön részletes jelentést; terjessze fel a megszököttek személyleírását; tegyen arra is javaslatot, hogy a megyei székházban miképpen lehetne börtönt építeni „a nép megterhelése és nagy kiadások nélkül" (citra aggravium plebis et absque magnis sumptibus). Addig azonban a rabok maradjanak a kúriájában berendezett börtönben, de gondosabban kell megszervezni őrzésüket.

11 A tisztelt olvasónak azonban nyilván nem árulok el újságot akkor, ha azt mondom, hogy jelentős középület megépíttetése „a nép megterhelése és nagyobb kiadások nélkül" a guberniumnak sem sikerült, mert az ilyen beruházások akkoriban sem valósulhattak meg jámbor óhajokból. 10 OL, F-46: 1714/1776 11 OL, F-46: 5947/1783.