Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - Bertényi Iván: Címerváltozatok a középkori Magyarországon / 3–80. o.

Címerváltozatok a középkori Magyarországon 75 hány általában tiszteletben tartott ábrázolási elv figyelembe vételéve valamely címert (uralkodói, összetett címerek esetén címeregyüttest) ízlésesen elhelyezni, így aztán ugyanazon uralkodó, magánszemély, város jelvényeinek különböző pajzsba tételekor természetszerűen egymástól eltérő megoldások is születhettek. Vizsgálataink eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy le kell számolnunk azzal a merev címerjogi szemlélettel, amely egy-egy címernek egyetlen lehetséges változatát ismerte csak el, ,,a címert" amelyet valamely uralkodónk ármálisa adományozott, s amelyet akkortól fogva a címernyerő természetes vagy jogi személy, illetve utódai az idők végezetéig (a címerviselés befejeztéig), vagy egy újabb ármálisba foglalt címeradományig változatlanul viseltek. Anélkül, hogy a címereslevelek jelentőségét kétségbe kívánnánk vonni (a címerek mázai a leggyakrabban csak segítségükkel állapíthatók meg, egyes kisebb címerképek a pecséteken esetleg nincsenek is rajta, vagy biztonsággal nem azonosíthatók, az ármálisok leírásai a címerszimbolika fontos forrásai stb., stb.), szakítani szeretnénk azzal a szemlélettel, amely az ármálisban szereplő címert mindig és mindenütt a címer kizárólagos megjelenítésének tekintette, s ha ugyanazon címertulajdonos máshol fennmaradt címereit egyáltalán figyelemre méltatta mellette, ezt csak azért tette, hogy rámutathasson: a másik címer a címereslevélbe foglalthoz képest itt és itt hibás. Vizsgálataink alapján úgy tűnik, ha eltérések figyelhetők meg ugyanazon címertulajdonos(ok) egymással párhuzamosan használt címerei között, célszerű az ármálisban szereplőt csupán a lehetséges változatok egyikének tekinteni, amelynek egyes eltérései (jelesen: balra néző címerképei) szinte szabályszerűnek mondhatók a kortárs pecsétek ábrázolásai mellett, s ha nem is kell megtagadnunk tőle, mint fontos forrástól a megbecsülésünket, a régebbi szakirodalom által szokásos mértékben semmi esetre sem szabad kiemelni a többi heraldikai emlék sorából. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy egy ilyen új megközelítési mód komoly problémákat is felvet. Napjaink művészettörténeti kutatása egyre fokozottabb súlyt helyez a finomságokra, s a részletekben is megmutatkozó azonosságok, különbözőségek alapján próbálja meg az egyes emlékek készítőinek a személyazonosságát meghatározni. Anélkül, hogy kétségbe kívánnánk vonni e kutatói módszer hatalmas értékeit és már eddig is megmutatkozó konkrét eredményeit, figyelmeztetni kell arra, hogy heraldikai emlékek esetében bizonyos, a részletekben megfigyelhető egybeesések keresését a címerváltozatok különbözőségei zavarhatják, hiszen elképzelhető, hogy egy és ugyanazon művésszel egy azonos tulajdonoshoz tartozó címer különböző helyekre szánt, s így eltérő helyzetű címeralakokat mutató változatait készíttették el, míg más esetekben a hasonló elrendezésű és címerképű kompozíciók különböző művészi kezek alkotásaiként is ránk maradhattak, s a hasonlóságot az azonos heraldikai követelmények követése okozhatja. Persze itt nemcsak művészettörténeti, hanem heraldikai problémák is adódnak. Hiszen eddig, ha volt címereslevél, rendelkezésünkre állt az illető természetes vagy jogi személy (család, város stb.) egyértelmű, a király által szentesített, mindenki által hitelesnek elismert címere, s probléma legfeljebb csak akkor merült fel, ha az ármális címerábrája és leírt szövege eltérő címerváltozatokat tartalmazott. Most ez a kiemelt helyzet megszűnik, s az ármálisok esetében is, az eddigi merev címerjogi szemlélettel szemben, amely egyértelműen a leírt szöveget részesítette előnyben a címer ábrájával szemben, célszerűbb rugalmasan kezelni a kérdést, s a leírt és a lerajzolt címerekben ugyanazon címer különböző változatait látni.