Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - Bertényi Iván: Címerváltozatok a középkori Magyarországon / 3–80. o.

76 Bertényi Iván Az ugyanazon címeradományban meglévő, egymástól (részletekben) eltérő címer változatok arra is kell figyelmeztessenek, hogy a kortársak csak a fő alakokat tekintették a címerek lényeges, meghatározó jegyeinek. Ez kezdetben érthető is: a címerek kialakulása idején, a csata forgatagában a harcolók aligha érhettek rá a különböző címerpajzsok, zászlók, sisakdíszek ábrázolásainak a részleteiben gyönyörködni, tehát az volt a meghatározó, hogy valamely címert használó előkelő pajzsában sas, a másikéban oroszlán stb. van. Hogy ez a címerállat pontosan milyen formában (tátott, vagy zárt csőrrel, illetve szájjal, fegy vérzetten, vagy nem, soványabbra vagy kövérebbre festetten stb., stb.) került a pajzsra, másodlagosnak számíthatott. Később, ahogyan szaporodtak a címerek, esetenként eddig másodlagosnak tekintett attribútumok is fontosakká válhattak, de az a szemléletmód, amely bizonyos, általában szavakban is egyszerűen megfogalmazható címerképeket, heroldalakokat látott valamely címerviselő pajzsán, továbbra is megmaradt. Teljes joggal állapíthatta meg városcímereink egyik kutatója, hogy a XV. századi (Szentgyörgyi) Vince-címer jobban hasonlít a XIII. századi székesfehérvári városi pecsétre, mint Buda város egyes pecsétjeinek és címereinek az ábrázolásai egymáshoz. „A címernek ugyan mindig azonos dolgot — Buda és Fehérvár esetében háromtornyú várat — kellett ábrázolnia, de hogy ez pontosan hogyan nézzen ki, nem írták elő. A. . . vésnök, . . . kőfaragó saját művészi ízlése szerint készíthette el a címerképet."

355 A fenti vizsgálatok alapján ezen, városi pecsét- és címerkutatási szempontok figyelembevételével tett megállapítás érvényét nyugodtan kiterjeszthetjük a nem városi címerekre is, hiszen valamennyi ötvös, szobrász, kőfaragó, címerfestő, kódexminiátor hasonló megfontolások alapján kellett dolgozzon. Azaz, bár hazánk a címer viselés keleti határán feküdt a vizsgált időszakban, e tekintetben gyakorlatunk nem különbözött a nyugat-európaiétól. Franciaországi kollégájához hasonlóan a magyar heraldikusnak is meg kell elégednie azzal, hogy „pontosan körülírja, mi az, ami a címerképek elrendezésében, ábrázolásában szokatlan, ha egy állat a fejét elfordítja, ha egy pólya alsó állású, ha egy harántpólya valójában balharántszalag, ha egy szabad telek a bal oldalon van stb. Egyébként vissza kell utasítania, hogy a középkori címerek összeállításában túlzott pontosságot keressen, amely nem létezett, s így nem szabad arra törekednie, hogy mindenáron megkülönböztesse, hogy tíznél kevesebb vagy több vágás van-e, hogy egy osztás hullámos-e vagy felhőzötten hullámos, hogy fogazott-e vagy hangsúlyozottan fűrészfogazott, ruták szerepelnek-e vagy hosszúkás ruták, rózsák-e vagy ötlevelű virágok, az ötvagy hatágú csillagnak van-e kis, köralakú kivágás a közepében" stb.

356 Mindezek után meg válaszolhat ónak látjuk azt a vizsgálataink során mindvégig előretolakodó kérdést is, mivel állunk szemben voltaképpen: azonos címerek különböző változataival, vagy teljesen különböző címerekkel. — Amenynyiben a fő címerképek, heroldalakok azonossága megállapítható, s csak az ^ Kulinyi, 1972. 163-165. p. 356 ,,. . . l'héraldiste d'aujourd'hui se contentera de préciser ce qui dans la disposition ou la représentation des figures enfreint l'usage ordinaire: un animál qui a la tété contrunée; une fasce qui est nettement abaissé; une bände qui a vraiment la taille d'une cotice, un frane-quartier qui est piacé ä senestre. II renoncera á chercher dans les arrnoiries médiévales une rigueur de composition qui n'existaitpas, et ne s'efforcerapas de distinguer, par exemple les fascés des burelés, les ondós des nébulés, les dentelés des denchés, les losanges des fusées, les roses des quintefeuilles, les étoiles des molettes, etc." — Pastoufedu, 1979. 172. p.