Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - Bertényi Iván: Címerváltozatok a középkori Magyarországon / 3–80. o.

BERTÉNYI IVÁN CÍMERVÁLTOZATOK A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON Kérdésfelvetés, nemzetközi párhuzamok A kérdéshez a hagyományos heraldikai szemléletmóddal közeledő számára már a címben kifejezésre jutó problémafelvetés is ellenszenvet kell keltsen. Hiszen a címer egyik lényeges ismérve az állandóság, az átörökítés igénye. A szakirodalom is — magától értetődő természetességgel — valamely családnak, intézménynek, városnak a címeréről szokott beszélni. Ezt (az egyetlen) címert valamikor valaki(k) kaptá(k), esetleg felvetté(k). Az ettől való eltérések — ha esetleg mégis voltak ilyenek — a hagyományos megközelítésben címertörésnek számítanak, illetve úgy fogandók fel, hogy az illető nemzetség, család valamelyik ága {az ősi címerhez viszonyítva) új címert választott. Amennyiben pedig valamely család címeréről a király nevében kiállított ármális is fennmaradt, s az a család hagyományos címerét bővítette, vagy netán új adományt tartalmazott, a legtermészetesebb módon szokás a kérdést a szakirodalomban úgy felfogni, hogy az ármális kiállításának az időpontjáig az illető családnak az volt a címere, amelyet a címeradomány megváltoztatott, s ennek kiállításától kezdve a m^gadományozottfakjnak és leszármazói(k)nak a címere az lett, amit az uralkodó nevében kiállított ármális leírt, lefestett. Címer változások, címerváltozatok % hagyományos felfogás szerint így csak diachronikusan (a megváltoztatás előtti és utáni címerek különbözősége révén) képzelhetők el, azonos időpontban legfeljebb úgy, hogy az ármálisba foglalt, vagy esetleg anélkül felvett új címer használata csak a kérdéses család valamelyik ágára, illetve néhány tagjára terjv dt ki, s így a különbözőség abból fakadhatott, hogy a többiek továbbra is 4 hagyományos címert használtáki E röviden felvázolt szemléletmód kialakuL' sát nagymértékben elősegítette, hogy az esetek jó részében valóban az itt bemutatott logika tükröződik a címerhasználatban. De — amint az alábbiakt n látni fogjuk — nem mindig. A kérdés részletesebb hazai vizsgálata előtt te* intsünk egy kissé túl határainkon ! A külföldi heraldikai kézikönyvek számos oi;an esetet tárgyalnak, amikor valamely címert megváltoztattak, eltérő alakban használtak. 1179-ben IV. Hugó de Candavenés, Saint-Pol grófja, amikor II. Henrik angol király lovaggá ütötte, elmellőzve ősei kévéit, az angol király iránti tiszteletből két lépő oroszlánt emelt a pajzsára. Lánya és örökösnője ellenpecsétje pajzsát megosztotta a menő oroszlánok és a kereszt alakban a pajzsra helyezett 5 kéve között, míg az ő leszármazói a (férje címerében szereplő) Chátillon-címert viselték pecsétjükön és (csak) a kévéket ellenpecsétjükön.

1 1 Az eset érdekessége, hogy a XII. század végén még az angol királyok sem viselték következetesen a lépő oroszlánokat. — Paul Adam: A propos d'un curieux usage hóraldique. — Archívum Heraldicum LXVIII. (1954) 9— 10. p.; D. L. Galbreath—Léon Jéquier: Manuel du blason. Spes, Lausanne, 1977. (A továbbiakban: Galbreath—Jéquier, 1977.) 242. p. 1*