Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - KRÓNIKA - Ress Imre: Dr. Baraczka Istvánné (1923–1988) / 369–370. o.

Krónika . 369 130. A francia frank-bankjegyek magyar hamisítása svájci visszhangjáról Parcher Gyula rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter Dr. Walkó Lajos külügyminiszterhez jelentést küld. Bern, 1926. január 9. K-64, Res. pol., 1926/11-a. 131. A frankhamisítási ügyben a M. Kir. Külügyminisztérium távirati értesítései a svájci magyar nagykövetségre a budapesti nyomozás eredményeiről. Budapest, 1926. január 8. K-64, Res. pol., 1926/11-a. A TÁRLÓKON KÍVÜL KIÁLLÍTOTT DOKUMENTUMOK 1. Tartalmi mutatótábla a tárlók címeivel (tárlónkénti évkor megjelöléssel) 2. 6. tárló 34. sz.-hoz: a „Függetlenség" c. újság. 3. 12. tárló 65. sz. alatti háromnyelvű nyomtatvány. 4. 26. tárló 123. sz. alatti nyomtatvány. 5. 26. tárló 125. sz. alatti nyomtatvány. 6. 27. tárló 129. sz. alatti helyszínrajz xeroxmásolata. Voss Előd DR. BARACZKA ISTVÁNNÉ (1923-1988) Az országos levéltári munkatársak és a levéltár kutatói nevében fájdalommal búcsúzom dr. Baraczka Istvánné nyugalmazott föle véltáros kollegánktól.* Elhunyt munkatársunk levéltárosi pályájának szinte az egésze — a szó eredeti értelmében véve — szolgálat volt. A hazai pályatársak, a külföldi történészek generációi Baraczkánó nevét az 1867 előtti magyar történelmi forrásanyaghoz társították, és a stílusosan ódon bútorzattal berendezett Bécsi kapu téri kutatóteremmel azonosították, amelynek munkáját, légkörét és hangulatát harminchárom esztendőn keresztül az ő egyénisége határozta meg. Aki ily kitartó hűséggel ragaszkodott az állandó készenlétet és mérhetetlen türelmet igénylő hivatásához, csak olyan személyiség lehetett, akinek a segíteni akarás és a segíteni tudás volt alapvető tulajdonsága. Hogyan peregtek le életének évtizedei, amelynek során egy időre — egyetemista kutatóként és közeli munkatársként — tevékenységének tanúja voltam? Közhivatalnoki pályafutását még a második világháború alatt a Fővárosi Levéltár szolgálatában kezdte. A sorsfordító 1945-ös esztendőt követő nagy újrakezdés ígéretében szerzett jogi doktorátust. Képzettsége ellenére a törvényhatósági levéltár állami kezelésbe vételekor megválni kényszerült korábbi munkahelyétől. Embert és jellemet próbáló időszakban került az Országos Levéltár kutatószolgálatának élére, amikor ez a látszólag csendes, perifériálisnak tűnő szakterület sem maradhatott mentes a külvilág viharos hullámverésétől. Az általa vezetett kutatóterem hosszú évekig azoknak a pályamódosításra kényszerült társadalmi és emberi szempontból hajótörést szenvedett embereknek lett a menedéke, akiknek a levéltári kutatás jelentette a szerény megélhetés vagy az önbecsülés visszaszerzésének lehetőségét. Rendkívüli tapintattal és megértéssel kezelte ezt az idős nemzedéket, ösztönös női melegséggel oldotta fel a megkeseredett emberek összezártságából fakadó elkerülhetetlen konfliktusokat, s végtelen türelemmel segítette a levéltári kutatásban még járatlan, de sokszor annál magabiztosabb pályakezdőket. Tudományos munkásságát is a szakmai tisztesség és az intézmény érdekeinek való alárendelés jellemezte. Nem látványos, könnyen elvégezhető feladatokra vállalkozott, hanem pontosságot és kitartást igénylő történeti statisztikai feldolgozások kerültek ki a tollal alól. Az Országos Levéltártól nyugdíjazása után sem szakadt el. Megnövekedett szabad idejében kutatóként kísérelte meg mindazt pótolni, amire aktív korában mások szolgá* Az 1988. május 9-i gyászszertartás alkalmával elhangzott beszéd.