Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - KRÓNIKA - Vass Előd: Különleges perek a magyar történelemben. A Magyar Országos Levéltár időszaki kiállításának katalógusa, 1987 / 357–358. o.

358 Irodalom Ennek az általános európai szintérnek az előterében kerül sor a magyarországi korai rendiség vizsgálatára, tehát annak a rövid ideig tartó, de fontos jelenségnek a tárgyalására, amit a III. András-kori rendi-képviseleti állam jelentett. Itt is, miként az előbb ismertetett részben, a vizsgálat két gócpontja: 1. A magyar király szuverenitása az Árpádok korában. 2. Az országos „universitas" és ideológiája magyar földön. A királyi szuverenitás tárgyalásában külön hangsúlyt kap Hartwik legendája és benne az általa létrehozott „apostoli királyság" eszméje, amely éppen úgy védte a magyar királyság függetlenségét a császársággal szemben, mint ahogy a gregorianizmus után is igyekezett fönntartani a magyar egyháznak ezzel ellentétes jogait. Ki kell itt emelnünk, hogy a hosszú fejezetben szerző a magyar kutatás egy régi mulasztását is pótolja akkor, amikor felkutatja Hartwik eszméinek forrásait a koronázási ordóban, a hazai liturgikus szövegekben, legkorábbi krónikáinkban és a korabeli kanonisztikus irodalomban. Hasonlóképpen részletes tárgyalást kap a „két jog"-nak, a római és a kánonjognak XII. században kezdődő, majd a XIII.-ban megerősödő behatolása Magyarországra, ós hogy miként szolgálták ezek az elemek a magyar jog és államiság önállóságának és a királyi szuverenitásnak bizonyítását. Nagyon fontosak itt a szerzőnek azok a megállapításai, amelyekkel a magyar főpapságnak és főleg Ladomár érseknek szerepét mutatja be. így azt a nagy különbséget, amely ennek a jogi műveltséggel rendelkező főpapságnak Kun László és II. András személyével kapcsolatban magatartásában tapasztalható, ök Kun László nagyon is problematikus egyénisége után 1290 táján az általuk támogatott és eszméiknek megfelelő II. Andrással kapcsolatban világosan jellemzik a magyar királyt a római-kánoni fogalmakban szereplő „auctoritas imperandi"-val, tehát azzal, hogy sem a pápának, sem a császárnak nincs alávetve. De ugyanezek a jogtudósok állítják szembe a királlyal az államkormányzat másik tényezőjét, a rendi universitást, amely a következő nagy fejezet tárgya. A szerző itt megrajzolja a Nyugat-Európában a XII. században felbukkanó országos universitas (eommunitas) fogalmának XIII. századi magyarországi behatolását és meghonosodását, kezdve P. mesterrel és az Arany Bullával; részletesen tárgyalja azt a communitas-elméletet, amelyet Kézai Simon dolgozott ki és amely fontos lépés a nemesi ideológia magyarországi történetében. Ez a Kézainál még pusztán történelmielméleti konstrukció politikai valósággá válik III. András korában. A szerző megállapítja, hogy az „1298. évben a korai magyar fejlődés [. . .] immár universitasként mutatja be a törvényhozó rendi gyűlést és tényezőit". Miután a szerző megállapította a korai magyar rendiség létét, az utolsó nagy fejezetben ennek a korai magyarországi rendiségnek intézményeit tárgyalja, illetve az ezekhez vezető utat. Előbb a királyi tanács XIII. századi fejlődését, azután a nemesi képviselet felé vezető utat. Ez a két tényező vált később is a kibontakozó rendi állam két hordozójává. Megvizsgálja a congregatio generalis regni, tehát az országgyűlés kialakulásának közvetlen előzményeit, amelyek megmutatkoznak már IV. Béla uralkodásának utolsó éveiben, de magának a törvényhozó országgyűlésnek igazi felbukkanása csak 1290 óta észlelhető. Ugrásszerű változásról volt szó itt. Olyan változásról, amelyet egy adott történelmi helyzet hozott létre és nem a társadalom szerves fejlődése; olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek „a középkori magyar állam legfejlettebb intézményeit idézik". így az 1290 után következő évtized „teljes joggal minősíthető a korai magyar rendiség idejének". A püspöki kar és a kisebb nemesség szövetsége hozta létre ezt a főúri anarchiával, az ország szótesésének fenyegető veszedelmével szemben. De a társadalmi helyzet még nem érett meg életben tartásához, s ezért a központi hatalomnak az Anjoukkal történő megerősödése után hosszú időre eltűnt. Végső fokon mégsem maradt hatástalan, mert nyomai fölismerhetők Vitéz Jánosnak és körének a magyar rendi államot valóban megteremtő tevékenységében. A szerző ennek a korai magyar rendiségnek európai helyét is megkeresi. Szerinte a minta, amelynek felhasználása érezhető, Priaulban keresendő, de mégis olyan önálló magyar jelenség, amely külön szín az európai rendiség történetében. Befejezésként annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a szerző monográfiáját mindvégig a legfinomabb forráselemzés, az összehasonlító történetírás módszereinek mindenkori szem előtt tartása, a mindig a realitások keretei közt maradó egzaktság, az objektív, sohasem polemizáló hang jellemzi. Medievisztikánk nagy jelentőségű, maradandó értékű gyarapodása, amelyre mint szilárd alapra építhetnek a további kutatások is. Nagyon kívánatos lenne, hogy valamilyen idegen nyelven is megjelenjék, mert eredményeit nem nélkülözheti a nemzetközi kutatás sem, és jó lenne, ha a korai magyar rendiségről mint történelmi jelenségről a külföldi szakirodalom is képet alkothatna. Gsapodi Csaba