Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - IRODALOM - Hajdu Lajos: Stefánia Mertanová: Jus tavernicale. Bratislava, 1985 / 349–350. o.

350 Irodalom az 1602 előtti időszak tárnoki jogra vonatkozó cikkelyeit — beleértve az egész könyvet bevezető, illetve az egyes forrásrészletekhez fűzött jogi tételeket és „filozófiai" fejtegetéseket is. A közmondásszerű bölcselkedéseket a szöveg korabeli másolója, nótáriusa fűzte hozzá a forrásokhoz, és a fejtegetések ablakot nyitnak a XVI. századi városi értelmiség jogi felkészültségének megismeréséhez is. Ugyanilyen értéke van a félévezrede létezett városi szervezet vagy jogi normák megismerése szempontjából az egyes forrás-részleteknek is. Ilyen szempontból talán a városok jogait („Libertates") tartalmazó 23 cikkely, majd a tárnoki városok gyakorlatában kialakult büntetőjogi (74), tulajdonjogi (23), öröklés jogi (21) és eljárási szabályokat (27 artíkulus) tartalmazó forrásközlés a legtartalmasabb. Ezek érdekes képet nyújtanak a középkori város mindennapi életéről, azokról a szabályokról, amelyek keretbe foglalták a városlakók, valamint az ott megforduló idegenek életét, magatartását és amelyek alapján a bírák igazságot szolgáltattak a ,,páran tsolatok" megszegői fölött. Csak néhány kérdés (mutatóba) a város szervezetét meghatározó 23 cikkelyből: hogyan kell megválasztani a 100-as tanácsot, a bírót és az esküdteket? Milyen követelményeknek kell a bírónak megfelelnie ? Hetenként melyik 3 napon ítélkezzen a város bírósága? Ki és hogyan választja meg a város plébánosát, illetve lelkészét? Ki lehet városi polgár ? A város területén miért tilos a párbaj ? Ha az elhunytnak nincsenek törvényes örökösei és nem is végrendelkezett — miképpen örököl utána a város? (A hagyaték értékének egyharmadát a szegények kapják, másik harmadát az egyház, utolsó harmadát pedig a városfal javítására kell fordítani.) Milyen szabályokat kell figyelembe venni piac- és vásártartásnál? Ingatlan adás-vételnél milyen előírásokat kell betartani? Intézkednek a cikkelyekben a hamis mértékegységeket használók büntetéséről, a halálraítélt személy vagyonának sorsáról (ez a kivégzett személy örököseit illeti meg — az előírás azonban többször is szerepel a közölt forrásanyagban, más-más helyen), de arra is, hogy a pékek jó és ízletes kenyeret süssenek, a hivatalbéliek tartsák magukban a városházán megismert dolgokat (hivatali titkokat ne fecsegjenek ki, mert büntetésben részesülnek), vagy arra, hogy „senki ne űzzön olyan foglalkozást, amelyhez nem ért" (19. art.) Hasonlóan érdekesek az ingatlan jogra vonatkozó rendelkezések. Ezekben sok a kazuisztika, az életben előfordult olyan eset, amelyben a végső szót a bíróságnak kellett kimondania, vagy ennek kapcsán jogszabályt kellett megfogalmazni: az esővíz átvezetése a szomszéd alacsonyabban fekvő szőlejébe — tilos; a vadfogó vermeknél történt balesetekért a verem elkészítője, a földterület birtokosa felelős; más háza alá nem szabad pincét ásni; a részeges, garázda férjtől a feleség visszavetetheti hozományát, illetve a házasságba bevitt örökrészét stb. Ugyanilyen figyelemreméltóak a büntetőjogi cikkelyek: megsebesítésnél a sértett be kell mutassa sebeit az esküdteknek, mert más a szankció, ha azokat a ruha eltakarja és súlyosabb, ha a sérülések látható helyen vannak. E rendelkezések azonban még tükrözik a jog középkorias keménységét: a pénzért (umbs Geldt) szerelmi szolgálatokat nyújtó nőt zsákba kell varrni és sebes vízbe kell vetni; a házasságtörő párt a bitófa alatt elevenen kell eltemetni és egy nyárssal keresztül kell szúrni őket; nemi erőszaknál elegendő bizonyíték már az, ha a megtámadott nő segélykiáltásait a szomszédok hallják stb. Természetesen minden más gaztett büntetése szerepel e cikkelyekben, ami a 400 év előtti városi életben előfordult: milyen büntetést érdemelnek a gyújtogatok és a különféle módon tüzet okozók; mikor felel a kőműves az építményről lezuhant kő vagy tégla által okozott sérülésért illetve halálesetért; hogyan kell eljárni az apró tolvajlásokat elkövető 8 —10 éves gyerekekkel szemben stb. Ilyen és hasonló (a múlt megismerése szempontjából fontos) adatokat tömegével tartalmaznak a testamentumokra vagy a bíró — Nachrichter, illetve Geldrichter — feladatkörének ellátására vonatkozó előírások is. Mertanová monográfiája kitűnő munka, kár, hogy magyar jogtörténeti jellege ellenére hazai kutatóink számos eredményét csak nehezen tudják hasznosítani, nemcsak azért, mert szomszédaink nyelvét nem ismerjük eléggé, hanem e recenzió első bekezdésében említett okok miatt is. Ezért hasznos lenne ezt a könyvet magyarul is hozzáférhetővé tenni (még a forrásanyagokat is lefordítva !), hogy termékenyítőleg hathasson a közeli vagy a távoli jövőben remélhetőleg újra megkezdődő hazai középkori jogtörténeti kutatásainkra is. Hajdú Lajos