Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - Trócsányi Zsolt: Erdélyi konferenciák, erdélyi miniszterek : Erdély kormányzatának legfelsőbb irányítása, 1752–1761 / 217–290. o.

274 Trocsányi Zsolt vinni őket a latin rítusra. Annál azonban az unió koncepciójának kitervelői is bölcsebbek voltak, hogysem, a rítushoz nyúltak volna. Annak, hogy az unióval szembeni tiltakozás olyan elkeseredett lehetett (többek között mártírokat szült), az ortodoxia konzervatizmusában látjuk a fő okát. Ez a konzervatizmus ismert (Avvákum protopópa alakja szimbólum volt már a XX. század eleji orosz forradalmárok legkülönbözőbb árnyalatai számára is); nem feladatunk most, hogy a jelenség mélyebb történeti okait vizsgáljuk. Ezt a hajthatlan ragaszkodást a régihez persze csak jócskán erősítették a másik fél politikusnak egyáltalán nem mondható módszerei: az ortodox hívők egy csapásra való átvitele az unió táborába, a régi hit papjaival, de magukkal a hívekkel szemben is gyakorolt kíméletlen (a bebörtönzésekig és láb alól eltevésekig menő) erőszak. Megítélésünk szerint nincs szó tehát ,,ortodox szabadságharc"-ról. A réginek ortodox makacssággal való védelme folyik itt. S a kérdésnek nem a titkon gyűlésezők és az uralkodóhoz való folyamodások adnak súlyt, hogy a Birodalom vezető elitje másfél évtizeden át elsősorban ezzel foglalkozzék a Birodalom egy országa problémáiból (1756—61-ben szinte kizárólag ezzel), hanem az, hogy a kérdés kezdettől fogva nemzetközi kérdés. A vallási unió keresztülerőszakolásának már a XVII. század végén is fő oka az, hogy a Habsburg központi kormányzat meg akarja szüntetni Erdély göröghitű lakosságának egyházi kapcsolatát a török főség alatt maradó román fejedelemségekkel. Amikor pedig erről Inochentie Micu-Klein menekülése és római tevékenysége juttatja válságba aVisarion által amúgy is megrendített uniót, majd jelentkeznek Bécsben az első ortodox tényezők is, ott vannak a hátuk mögött a jelentős külpolitikai tényezők: Inochentie Micu-Klein ügyében a Vatikán, az ortodoxok panaszai mögött az orosz szövetségestől való félelem (de a Portától is), majd később a közvetlen (vagy a karlócai érsek közvetítésével nyújtott) orosz segítség. Abban az időszakban, amelyet tanulmányunk elemez, mindkét momentum erősen jelen van: 1756—61 vitáiban az Uhlfeld vezette konzervatív tábor a Vatikán helyeslésére vagy rosszallására ügyel (igen gyakran nyíltan beszélve erről), de mindenki mérlegelendőnek tartja az orosz szövetséges várható vagy ismert álláspontját (még annak esetleges változásaira vagy éppen az orosz Birodalommal való szembefordulás vagy egyenesen fegyveres konfliktus lehetőségeire is számítva). Mindennek semmiféle közvetlen kapcsolata nincs az erdélyi ortodox tömegek sérelmeivel. A nemzetközi politikának azok a viharai, amelyek a kérdésben való ilyen vagy amolyan állásfoglalást motiválják, de még Uhlfeld (nem is ügyetlenül) vívott pozícióharca az őt a Habsburg-diplomácia éléről kiszorító Kaunitz ellen is fényévnyi távolságban vannak az átlagos ortodox hívők bajaitól. Az erdélyi göröghitűek vitáival manipulálnak. Manipulál a Vatikán és az orosz kormányzat, manipulál az energikus és jó politikai érzékű Nenadovics érsek (aki azt is tudja: mikor kell gyors fordulatot venni, ha túl messzire szaladó szövetségesei valami irreális kalandba rántanák bele) és manipulál a Habsburg Birodalom vezető elitje is. A Ministerialkonferenzben lejátszódó harcok eszmei korlátait is reálisan húzzuk meg: nem arról van szó, hogy az egyik tábor, a türelmi döntés, rendelet és pátens kieszközlői eleve elítélnének minden erőszakot a vallásügyben — csak reálisan tudomásul veszik, hogy ilyen erőszak alkalmazására a Birodalom szövetségi kapcsolatai mellett s különösen a hétéves háború viszonyai között nincs mód. Időnként messzire elmennek a türelem hirdetésében, aztán maguk is a kemény eszközök hívei. Még