Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 2. - Mályusz Elemér: Gróf Kemény József oklevélhamisítványai / 197–216. o.

Gr. Kemény József oklevélhamisítványai 207 szánva, hogy az olvasó figyelmét magára vonja. Nem sokan tudhatták, hogy a magyar király járt Cremonában. Másrészt a szakemberek előtt már ismeretes volt Magyarországon J. Aschbach négy kötetes munkájából

35 a császár itinerariuma, s a pontos keltezéssel Keménynek biztosítania sikerült a hitelesség egyik kellékét. A másik, az 1436-i oklevélnél a helynek és az időnek ez az egysége hasonlóképpen adva volt. Erre támaszkodva Kemény úgy érezte, hogy egy lépéssel tovább mehet a fejlemények megrögzítésében. Ha az közismert volt, hogy az Árpád-korban a szászok fegyverrel kezükben kifosztották a gyulafehérvári székesegyházat, most logikusan lehetett a királlyal számonkéretni tőlük, adják vissza a káptalannak az őseik által elrabolt s még mindég kezükben levő ornamentumokat, könyveket, kelyheket, szentségtartókat, kincseket. (Magazin II. 465—467.) Auner Mihály, a finom tollú történetíró 1914-ben Márki Sándor Dózsamonográfiáját ismertetve a szászok folyóiratában óvatosan, mintha nem is volna tudomása Kemény fabrikálásairól, megjegyezte: amíg az oklevél eredetije elő nem kerül, tanácsosabb nem építeni rá. Amúgy is inkább a kiadott pápai bulla „kiegészítésének" látszik.

36 Auner, ez közismert, Károlyi Árpád bécsi környezetébe tartozott, budapesti útjai alkalmával, akár mint Szekfü Gyula és Eckhart Ferenc, rendszeresen felkereste Tagányit, s így nem kétséges, hogy az 1893-i kritika ismeretében hangzott el figyelmeztetése. Ez megint elég volt arra, hogy Er. Teutsch a szász egyház történetét tárgyaló nagy szintézisében lemondjon az oklevél adatainak értékesítéséről. Jóval félévszázad múlva G. Gündisch az Urkundenbuch V. kötetének anyagát sajtó alá rendezve, Auner fenti megjegyzésére hivatkozik, amidőn határozottan hamisnak mondja Erzsébet oklevelét, s azt kihagyja ökle voltarából.

37 Gündisch már az Urkundenbuch IV. kötetébe (1937) sem vette be, helyesebben: az összegyűjtött másolati anyagból kihagyta a Zsigmond nevére hamisított 1414- és 1435-i okleveleket. Ugyanígy járt el Zsigmondnak a német lovagrend Szörénységbe telepítésével kapcsolatos 1426. július 2-i oklevelével. Ez előzményül volt szánva Zsigmondnak a lovagrend főnökéhez intézett 1427. április 9-i leveléhez, amelyről Kemény J. Voigt porosz történetéből szerzett tudomást.

38 Jelentős munkából, amely a rend páratlanul gazdag levéltárát első ízben mutatta be az európai történettudománynak. El kell ismernünk, rátalálni a magyar vonatkozású oklevélre

39 s arra felhívni a figyelmet, oly teljesítmény volt, amelyet a kortársak csak elismeréssel nyugtázhattak. Kemény azonban kevesellte a Voigtnál olvasható levél tartalmát. Nem elégítette ki, hogy a már Magyarországon levő Redwitz Miklós királyi tanácsoson kívül csak egy-két lovag, polgárok, kereskedők, hajómesterek és matrózok települjenek át, és még ezek is csak a Schlick Gáspár királyi kancellárral folytatott tárgyalás után. Hogy mint kellene történni, megmutatta — a fejlemények kezdetét egy évvel előbbre téve — Zsigmondnak 1426. július. 2-ről datált, Lépes Loránd alvajdához intézett levelében, amely, mondja, darabokra tépve a kolozsmonostori konvent levéltárában inter irregestrata található. Szándóka, mondatja Zsigmond35 Aschbach, Joseph: Geschichte Kaiser Sigmunds. I—IV. Hamburg, 1838 —1845. 36 Korrespondenzblatt des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. 37 (1914), 138-143. 37 V. Bukarest, 1975. 596. 38 Voigt, Johann

: Geschichte Preussens von den ältesten Zeiten bis zum Untergang der Herrschaft des Deutschen Ordens. I

—

IX. Königsberg, 1827 —1839. 39 VII. (1836) 502.