Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

132 Varga János—Miskolczy Ambrus júniusban lezajlott bukaresti forradalom vezetői azt tanácsolták erdélyi testvéreiknek, hogy minden erőszakos lépéssel várjanak a havasalföldi és oláhországi viszonyok konszolidálódásáig. A terv kivitelezése tehát csak halasztódott, de nem végleg került le a napirendről. A. G. Oolescu, a román nemzeti mozgalom Erdélyen kívüli prominens alakja, aki egy Ausztriával szövetséges román unió álmát szövögette, augusztus elején olyan titkos, ám erőteljes propaganda űzésére buzdította az erdélyi vezetőket, amelynek célja egyrészt az egység megteremtése az erdélyi románok körében, majd az erdélyiek és a Kárpátokon túliak között, másrészt ez utóbbiaknak a szászokkal és az osztrákokkal való egyesülése ,,a magyarok megtámadására", akár fegyver nélkül is, méghozzá „mielőtt a magyarok a horvátokkal kibékülnének". Nos, ez a valóban folytatott propaganda 1848 őszére a nép megdolgozásával megtermetté gyümölcsét. Egyidejűleg a bukaresti forradalom konszolidálódás helyett leszálló ágba került: a török porta és a cári hatalom ténykedése fokozatosan, de visszafordíthatatlanul enyésztette el annak eredményeit. Ennek következtében a román mozgalom súlypontja szükségszerűen tolódott át Erdélyre, és állt elő a követelmény, hogy harci fellépésre itt és most kerüljön sor, amikor a nép a magyar politika hibái folytán is végérvényesen a mozgalom radikális szárnya mögé sorakozott, és szinte bizonyossá vált a mihamari kenyértörés a magyar kormányzat, meg a bécsi hatalom között. Persze, így nem ismerték mindezt az erdélyi hatóságok. De felfogták az életveszélyt, amely az október elejére kialakult helyzetben a megkezdett útról le nem térő magyar politikai vezetést, őket pedig személyükben is egyre közelebbről fenyegette. Erdély legtöbb törvényhatóságában érvényben volt a Gubernium által kérésükre még tavasszal időlegesen engedélyezett, majd a Kormányszék beleegyezésével meghosszabbított statárium, eddig azonban csak a legritkább esetben éltek vele. De hatályba lépett időközben Batthyány miniszterelnök szeptember 20-án kibocsátott rendelete is. Ez az immár több oldalról megtámadott forradalom védelmében — a horvát bán már a Dunántúl közepén masíroztatta katonáit, a Bánságban és a Bácskában eredménytelenül folyt a küzdelem a szerb felkelőkkel, szeptember 17-én pedig szlovák önkéntesek lépték át a határt nemzettestvéreik harcra mozgósítása végett — az ország valamennyi törvényhatóságát rögtönítélő törvényszékek felállítására kötelezte, amelyeknek feladata többek közt a békebontók, az ország törvényes rendje ellen szervezkedők, lázadók, bujtogatok és lázítók haladéktalan elítélése, és amelyek csak halálos vagy felmentő ítéletet hozhatnak, illetőleg minden konkrét ítélet nélkül a rendes törvényszékhez tehetik át a vádlott ügyét, ha a tett nem tartozik a statárium alá vont bűncselekmények közé. Erdély hatóságai nem siették el e törvényszékek működtetésének megkezdését. Hiszen egyidejűleg érvényben maradt Deák intézkedése is, amely a politikai bűnöket az erdélyi Királyi Tábla külön osztályával kívánta elbíráltatni. Október elején azonban az ismertetett események részint a szóban forgó törvényszékek gyors megalakítására, részint a fennálló rend ellen bujtogatok és szervezkedők mielőbbi ártalmatlanná tételére ösztökéltek. Erélyességre bátorította őket az október 6-i bécsi forradalom híre is, amely annak a reményét csillantotta fel, hogy Magyarország javára billen az erőviszonyok mérlege. Utólag pedig határozott fellépésük igazolását látták a közben Erdélybe visszatért Saguna magatartásában.