Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

130 Varga János—Miskolczy Ambrus olyan gyűléshez adta hozzájárulását, amelyre nem a székelység egésze, hanem annak csupán korlátozott számú és választott képviselői hivatalosak. De közben a székely határőrezredek megtagadták Puchner parancsát és bejelentették, hogy testületileg vonulnak Agyagfalvára. Vay és a Kormányszék lehetetlenül szorult helyzetbe kerültek. Ha ragaszkodnak a gyűlés képviseleti jellegéhez, a székelyeket is Erdély törvényes hatóságai ellen hangolják. Azokat a székelyeket, akik Erdélyben a magyar ügynek egyetlen tömegerőt jelentő bázisát alkotják. Ennek pedig kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Hiszen Erdély többi nemzete már felmondta nekik az engedelmességet, és ellenségesen áll velük szemben. Ha viszont zöld utat engednek Berzenczeyéknek, ugyancsak elszabadulhat a pokol. Végül is a gyűlés mellett döntöttek, de azzal, hogy annak a törvény keretei közt tartása és bármiféle kilengés megelőzése végett a Guberniumot Teleki József távollétében vezető gróf Mikó Imre legyen az elnöke. A román mozgalom a Kormányszék határozatában természetesen nem a kompromisszumot látta meg. Hanem azt, hogy a románok számára csak zsinatféle összejövetelt engedélyezett novemberre a Gubernium szeptemberi határozata, a székelység viszont nemzeti gyűlésre kapott engedélyt. Az a székelység, amelyet — persze kényszerből — legtöbbször alkalmaztak a hatóságok a román falvakban fel-fellángoló mozgalmak letörésére, ennek folytán pedig gyűlölségbe csapott át mindkét félnek a másikkal szemben nacionalista alapra épülő kölcsönös ellenszenve. Mivel a székely katonaság fegyveresen készülhetett a gyűlésre, széltében meggyökeresedett a románság azon meggyőződése, hogy közeleg az óra, amelyben a székelység-magyarság döntő támadást indít a román nemzet ellen. Mindez gyorsítóan hatott vissza a románok szervezkedésére. Hamarosan sor került az első atrocitásokra, amelyek földesúri lakok megtámadásában, a vidékre kiszállott tisztviselők üldözésében, általában a nadrágosok elfogásában és részint Naszódra, részint Balázsfalvára hurcolásában nyilvánultak meg. Végképpen elszabadultak az indulatok. A legális közigazgatás Erdély románlakta tájain gyakorlatilag összeomlott, illetőleg csak a városokra zsugorodott; falvakra legfeljebb addig terjedt ki, amíg átmenetileg megszállva tartotta azokat a hatóságok által kiküldeni tudott magyar katonaság. Sajátságos helyzet jött létre. A román tömegek ellenségnek tekintették azt a pesti politikai vezetést és közegeit, amelynek tábora oroszlánrészt vállalt a magyarországi feudalizmus felszámolásában, és amelynek közvetve szerepe volt abban, hogy az e tömegeket is elnyomó feudális rendet Erdélyben társadalmilag ugyancsak haladóbb rend váltotta fel. A volt erdélyi uralkodóosztály viszont, amelynek jelentős része csak fanyalogva és a körülmények nyomására vette tudomásul a forradalmi változást, és egyáltalán nem bánta volna a tegnapi rend visszaállítását, sőt igyekezett abból a jövőbe is minél többet átmenteni, saját érdekében az új rend és a legális politikai hatalom támogatására kényszerült! A sokban jogos nemzeti érdekekért síkra szálló román mozgalom betagozódott az ellenforradalom erői-szövetségesei közé. A demokráciáért nem éppen rajongó erdélyi uralkodóosztály viszont már csak önvédelemből is kénytelen volt kitartani a magyar politikai vezetés mellett, akkor is, amikor álarc nélkül lépett színre a Bécsből irányított ellenforradalom. Mindez október 3-án következett be. E nap keltezte azon rendeleteit az uralkodó, amelyekkel Jelaéic Magyarország teljhatalmú diktátorává lett kinevezése mellett feloszlatta a pesti nemzetgyűlést, hatálytalanította a magyar