Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - Soós István: Diplomatika és politika : Horvát István kiadatlan Werbőczy-könyvének története / 81–110. o.

Diplomatika és politika 105 manók még kevésbé ditsérhették a nem inyek szerint irt tudós hazafit".

108 Horvát tehát nemcsak a magyarországi, elsősorban idegen származású tudósok Werbőczyvel kapcsolatos megállapításai ellen emel szót (mint ezt tette a Tudományos Gyűjteményben többször Schwartner ellen, s teszi ezt részben itt is), hanem a külföld „rosszindulatú" ,a magyar történelmet és alakjait negatívan értékelő, egyoldalúan szemlélő történetírása ellen is élesen fellép. Ez a fellépés annál is indokoltabb — hangsúlyozza Horvát — mivel az 1810-es években ismételten felerősödtek a Werbőczy-ellenes támadások, amelyek szoros összefüggésben voltak a nemesség előjogait, ősi szabadságait kétségbe vonó, megkérdőjelező, a bécsi udvar által hivatalosan is támogatott politikai törekvésekkel. Horvát itt elsősorban Piringer Mihály Bécs által is sugalmazott művére, illetve az arról írt recenzióra utal. ügy vélnénk a fentebb elmondottak alapján, hogy Horvát a nemesi alkotmányt bíráló, a nemesség előjogait megkérdőjelező Piringert kritikai tolla hegyére tűzi, s szokásos tűzzel támadja őt a nemzeti múlt védelmében. Ez azonban ebben az esetben elmarad, sőt, mintha mentegetné, védené inkább Piringert és bírálatában a Piringer művéről írott recenzió szerzője ellen fordul.

109 Horvátot itt Piringer könyvének csak azok a részletei érdeklik, amelyek Werbőczyre vonatkoznak; vizsgálódási tárgykörén kívül maradnak a nemesi alkotmányt cáfoló érvelések. Piringer szerinte semmi újat nem mondott a Tripartitum szerzőjéről, csak azt, amit már előtte is sokan kifejtettek Istvánffytól kezdve. Horvát a recenzióban első helyen azt sérelmezi, hogy a könyv „nagyobb szájú, mint tudományú Visgalója" egész Európa előtt igyekszik befeketíteni Werbőczy személyét, akiről — úgymond — a magyarok maguk sem tudják, honnan is származott; ehhez felcsattanva teszi még hozzá: „Ki tudja hát, ha mi Magyarok nem tudjuk?"

110 Szerinte a recenzens (aki minden bizonnyal külföldi lehetett) a „Nemzet Gyalázás eszközévé" akarta tenni Piringert, majd oda utasítja, hogy alaposabban is utánanézhetett volna Werbőczy életének és származásának a magyarországi forráskiadványokban (itt mindenekelőtt Szirmay idézett művét hozza fel bizonyságul), s arra inti a „lármás Visgálót", hogy a jövőben „szűk tudományát ne tulajdonítsa a hazai dolgokba jártosabb Magyar Nemzetnek".

111 Horvát a továbbiakban azok ellen a tudósok ellen fordul, akik mindenáron arra törekednek, hogy Werbőczy hibáit, ellenszenves, sőt káros s egyúttal kárhoztató cselekedeteit minél erősebben kidomborítsák, s ezáltal „gyanússá, hibássá" tegyék az utókor előtt. Az ilyen jellegű könyvek, tanulmányok száma egyre nő, amelyekben többen nemcsak magát Werbőczyt támadják, hanem a Hármaskönyvet is, bírálva latin nyelvezetének tökéletlenségét, belső felépítését. Horvát határozott hangon utasítja el ezeket az elsősorban a külföldiektől származó kritikákat, amelyek a XVIII. század kiemelkedő jelentőségű német jogtörténészeinek, Grotiusnak, Pütternek vagy Runde-nek a rendszerét keresik benne, s mivel azt nem találhatják, a '«a Uo. 37. ff. los Ungarns Banderien . . . Wiener Alig. Lit. Zeitung. 1816. Nro. 103 — 106. 1636-1670. no Verbőczi emlékezete. 37. f. 111 Uo. 38. ff. — Werbőczy jelleméről, egyéniségéről a recenzens bírálata: Wiener Alig. Lit. Zeitung, 1816. Nr. 103. 1640.: „Kein Unger weiß, wo der Werbőtzy hei gekommen und was aus ihm geworden ist. Dass Werbőtzy ein Betrüger wirkte, bald seinen König, bald die edlen Stände presste, dass er sein Vaterland an die Türken verrieth, unter denen er als winselnder Hund zu Grunde ging [. . .]" [kiemelések a szerzőtől].