Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Antall József–Kapronczay Károly: A Budapesti Királyi Orvosegyesület Levéltára, mint a hazai orvostörténetírás forrása / 5–12. o.

A Budapesti Kir. Orvosegyesület Levéltára 7 helytartóság részére) az orvosi ügyekben való szakvéleményezés kötelezettségét. Ez az állapot a kiegyezésig érintetlen maradt. A következő tizenöt esztendő (1850—1865) igen lényeges korszak az Orvosegyesület és a hazai egészségügy szempontjából. Ekkor körvonalazódtak azok az elképzelések és szakmai törekvések, amelyek a hazai orvostudományt európai színvonalra emelték. Balassa János, Markusovszky Lajos, Hirschler Ignác, Lumniczer Sándor, később Korányi Frigyes itt talált fórumot az orvosképzés, a közegészségügy és a medicina egész területét átformálni célzó terveik kifejtésére. Balassa János körét később a hazai orvostörténetírás a pesti orvosi iskola néven emlegeti, amelynek igazi szerepe a kiegyezés után bontakozott ki. Az orvosképzés reformja, az Országos Közegészségügyi Tanács megalakítása, az 1876. évi közegészségügyi törvény kidolgozása, a modern orvos-egészségügyi közigazgatás formáinak megteremtése jelzi tevékenységük sokrétűségét. Hatásuk kezdetben az Orvosegyesületen keresztül érvényesült, így ennek a korszaknak az iratanyaga felbecsülhetetlen értékű az Orvosegyesület levéltárában. Az Orvosegyesület 1867 utáni időszakában már bizonyos megosztottság jellemzi a hazai orvosi közéletet. A haladó tudományos és közegészségügyi elveket képviselő pesti orvosi iskolával — Flór Ferenc és Poór Imre vezette —• szemben kialakul egy konzervatívabb orvosi felfogást képviselő, de politikai szempontból sokkal radikálisabb szemléletű csoport, amely már az 1860-as évek derekán az orvostársadalom alapvető kérdéseinek megvalósítását szorgalmazta. így az egészségügy államosítását, az orvosok nyugdíj kérdésének megoldását, a rendtartási ügyek állami rendezését követelték. Ezek ugyan nem befolyásolták az Orvosegyesület életét, hiszen az az alapításától kezdve elhárította magától az érdekvédelem ügyét; tisztán tudományos kérdések megvitatásával kívánt foglalkozni. Mégis, e két felfogás ellentéte érződött az Orvosegyesület tevékenységében is; tudományos előadásainak témái között gyakran szerepelt az orvosi etika kérdése. A kiegyezés után virágkorát élte az egyesület: taglétszáma annyira felduzzadt, hogy 1874-ben Bókay János elnök bizonyos megszorításokat volt kénytelen foganatosítani az előadások időtartamával és színvonalával kapcsolatban. A szaktudományi fejlődés következményeként az Orvosegyesületen belül ekkor alakultak ki az ún. szakosztályok, amelyek külön tisztikarral, ügyrenddel, jegyzőkönyv- és iratőrzési kötelezettséggel rendelkeztek. Minden év végén a szakosztályok jelentést készítettek tevékenységükről az igazgatói tanácsnak, iratanyagukat pedig átadták az irattárnak. A korszakra jellemző, hogy az Orvosegyesület szoros kapcsolatot létesített az országos ós vidéki (helyi) orvostársaságokkal. Ezekkel való kapcsolatának szinte egyedüli bizonyítéka az egyesületi irattár, hiszen az utóbbi iratanyaga többségükben megsemmisült. Az Orvosegyesület ekkor kapcsolódott be a nemzetközi orvosi közéletbe: képviselői rendszeresen megjelentek különböző kongresszusokon, így az ilyen vonatkozású levelezés a hazai orvostudomány külkapcsolatainak igen értékes dokumentuma. Az érdekvédelmet az előzményekben már említettük, de külön kell szólnunk az Orvosegyesület és a Budapesti Orvosi Kör (1874) kapcsolatáról. Ez utóbbi a hazai orvosi érdekvédelem első szervezete volt, amely legfőbb feladatának az orvosi nyugdíjjog kivívását és az orvosi magángyakorlat védelmét tekintette. Alapítói igen helyes magatartást képviseltek az egészségügy államosítása, a közegészségügy egész területén alkalmazandó egységes nor-