Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Antall József–Kapronczay Károly: A Budapesti Királyi Orvosegyesület Levéltára, mint a hazai orvostörténetírás forrása / 5–12. o.

6 Antall József—Kapronczay Károly A Budapesti Királyi Orvosegyesület története Az 1837. október 14-én megalakult Orvosegyesület alapító okiratában a társulás célját ,,. . . a tudomány és a kartársiasság ápolása, önmagunk továbbképzéséiben jelölte meg. A tudományos társaságban a pesti és a budai, az egyetemhez nem tartozó gyakorló orvosokat kívánta tömöríteni. Ilyen társaság-alapítási törekvéssel a XVIII. század végétől találkozunk a hazai orvosi közéletben, de ezek az elképzelések különböző okok miatt nem valósultak meg. Az alapítás évében Pesten és Budán közel 120, az egyetemtől független orvos működött, akik jóformán alig tartottak kapcsolatot egymással. Az egyetemi és a városi orvosok között éles harc dúlt a magánpraxis biztosításáért, illetve az egyetem külső orvosi karába történő felvételért. Igaz, a többséget a magas felvételi összeg (110 arany) eleve távol tartotta az orvosi kartól, viszont a felvettektől 1834-ben elvették a dékánválasztásba való beleszólás jogát. Ez csak feszítette az orvosi kar tanári kara és a kar külső tagjai közötti viszonyt. Megoldatlan volt a továbbképzés kérdése is, ami elsősorban a gyakorló orvosokat érintette. (Itt jegyezzük meg, hogy hasonló körülmények miatt alapították meg 1837-ben a bécsi orvosegyesületet is.) Az alapító 16 orvoshoz 1837 végére még 40 orvos csatlakozott, de közel öt évig minden engedély nélkül fejtették ki tevékenységüket. Az 1837 október végén a Helytartótanácshoz felterjesztett alapszabályzatukat az uralkodó csak 1842-ben írta alá. Az Orvosegyesület 1837-ben csatlakozásra szólította fel az összes egyetemi és nem egyetemi orvost, bár az előbbiek az alapszabályzat hivatalos elfogadásáig alig látogatták a társaság előadásait. Az 1837-ben megfogalmazott és 1842-ben elfogadott alapszabályzat szerint az Orvosegyesület tagja lehetett bárki, aki orvosi oklevéllel rendelkezett. Az előadások nyelvének a latint és a magyart jelölték meg: 1845-ben a latin helyett a németet vezették be, és ezen 1848 tavaszán sem változtattak. Az Orvosegyesület életében az 1848-ig terjedő időszak igen fontos fejezet. Ekkor körvonalazódtak az Orvosegyesület belső és külső életének feltételei: végleg kialakult a tisztségviselők feladatköre, kialakult az Igazgató Tanács (1844), meghatározták a rendes és a levelező tagság feltételeit, a tagsági ajánlási rendszert, a tagdíjakból nyert összeg felhasználásának módját (könyvtárfejlesztés, beszerzés stb.) és kialakították a tudományos ülések rendjét (üléselnök, jegyzőkönyv vezetésének kötelező jellege, az előadások bejelentésének, megtartásának módja, amelynek a továbbképzést és a legújabb eredmények ismertetését kellett szolgálni). Az Orvosegyesület ezekben az években építette ki kapcsolatát több külhoni hasonló orvosi társasággal, így a bécsi Orvosegyesülettel, a prágai Német Orvosi Társasággal, a Cseh Orvosi Társasággal, a boroszlói, a krakkói, a lembergi és a berlini orvosi körökkel. 1844-ben választották meg az első külföldi levelező tagot. Ez a külkapcsolatok építésének alapját képezte, és a külföldi tagok névsora valóban a kor legkiemelkedőbb orvostudósainak együttesét képezte. A szabadságharc alatt az Orvosegyesület pezsgő tudományos élete viszszaesett, a bukás után pedig működését betiltották. 1850. január 22-én Wagner János elnök és ifj. Bene Ferenc alelnök Szentiványi Vince kerületi császári főbiztostól kérte működésük engedélyezését, mit azzal a feltétellel kaptak meg, hogy csak tudományos üléseket rendezhetnek — hatósági ellenőr jelenlétében — német nyelven. Ekkor ruházták az Orvosegyesületre (a budai