Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után / 251–259. o.

256 Szabad György nemzetiségi kategorizálásának és nyilvántartásba vételének a maga korában ugyan még beláthatatlan, de általa már jól megsejtett baljós következményeit: „Ahol egy nemzetiség határozottan többségben van, — írta — ott nincs szükség semmi mesterkélésre, többségben lesz a képviselő gyűlésen is; a méreg ott üti ki magát, ahol nincs többsége egynek is, hanem egyik dominálni akarna. — Neki állnak eonscribalni, megfaggatnak minden embert, hogy micsoda nemzetiséghez tartozik, ... mi köze ehhez az államnak? valami odiosusabbat az ily faggatásnál képzelni sem tudok, — corteskedik minden rész, itat, veszteget, hogy faját többségre hozza, — aki neve hangzatának logicáját megtagadja . . . apostatának kiáltatik ősei iránt, s gúnyoltatik, üldöztetik. — Eris almája van dobva a nép közé, a fajgyűlölet lángja felszíttatik emberek közt, kik békében éltek — s ez mind azért, hogy 3 1/2 a 9-en dominálhasson."

13 „Minek ez?" — tette fel gondolatfutama végén a zárókérdést Kossuth, hogy szónoki kérdésre adott válaszként visszatérjen a többségi elv alkamazása terén is demokratikus krédójához — ,,mikor a dolog rendje olyan egyszerű. — A nép községben, megyében, országgyűlésre választ [ja azt], akiben bizalma van; azoknak [ti. a megválasztottaknak minden szinten] többsége egy szavazással eldönti a hivatalos nyelv kérdését — minden zavar és viszály és faggatás nélkül —, de a kisebbség vagy kisebbségek használhatják saját nyelvüket". Véleményét az „alapelvekről" kifejtve Kossuth még három részletkérdésben is nyilatkozott, így az országgyűlési nyelvhasználatot, a törvényhatóságok által készítendő fordításokat ós végül, de nem utolsósorban Erdély államjogi helyzetét illetően. „Elvileg — hangsúlyozta — semmi kifogásom sem volna az ellen, hogy még az országgyűlés is választástól választásig szavazattal határozzon hivatalos nyelve felett." De az adott hatalompolitikai helyzet óvatosságot tanácsol, hiszen „Magyarország nem maga ura. Az a ki ura, szükség esetén semmi gonosz ármánytól vissza nem riad. Nem kell neki kaput nyitni. Magyarország magyar ország, ezredéves államlétét nem szabad megtagadnia." Ezért azt tanácsolta, ragaszkodjanak Irányiék ahhoz, hogy „az országgyűlés hivatalos nyelve a magyar, de — tette hozzá — szólni az országban dívó akármely nyelven megengedném, s a törvényeket mindazon nyelvekre lefordítva is kihirdetném, melyek megyékben, kerületekben, vidékekben s községekben hivatalosaknak lesznek elfogadva". Világosan felismerte Kossuth, hogy a törvényhatóságok számára biztosítandó demokratikus lehetőség a hivatalos nyelv megválasztására, maga után vonja a szabályozás szükségességót az érintkezési nyelv tekintetében is. „Abban nem látok nehézséget, — írta — hogy a törvényhatóságok saját nyelvükön írjanak a kormányhoz", nyilvánalóan feltételezve, hogy a kormányzat képes megfelelő fordító apparátust működtetni. Viszont a törvényhatóságok egymás közötti érintkezésében — figyelmeztetett — ugyanez az eljárás aligha alkalmazható gyakorlati nehézségek miatt. Ezért célszerűnek azt látta, hogy „írjon mindenik a maga nyelvén, de ha más nyelvű hatósághoz ír, rekesszen mellé magyar fordítást, így a válasznál is." Gyakorlati szemponttal érvelt javaslata célszerűsége mellett, hiszen alkalmazása esetén a hivatalos nyelvet ismerő törvényhatósági apparátusnak egyetlen, magyarul tudó fordítója minden nehéz•• 13 A korántsem pontos arányokat idéző utalás félreérthetetlenül a délvidéki vegye3 nemzetiségű területekre vonatkozott.