Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után / 251–259. o.

254 Szabad György végett", köztük a levelében ismételten megidézett „Alkotmányjavaslatra" és „az akaratom ellenére dobra ütött confederationalis eszme részleteire". Illúzió lenne azt remélni — kezdte érdemleges fejtegetéseit —, hogy a nemzetiségi jogok szabályozásával ellensúlyozni lehet olyan tendenciákat, amelyek Magyarország magyar voltának felszámolására, illetve „a népvándorlás előtti időkből származtatott igények" érvényesítésére törekszenek. A nemzetiségi kérdéskörben a „megoldásért — szögezte le Kossuth — tán mindent oda adnék, csak az államot nem, mert ezt feladva, nem maradna czél, a miért kérdést oldjunk". Ugyanakkor indokoltnak tartotta, hogy akkor is, „ha meg nem oldható a kérdés, legalább szolgáltassunk igazságot", nem utolsósorban azért, hiszen igazságot szolgáltatva „erősebbek leszünk azok ellenében, kik többet kívánnak, mint az igazságot". A nemzetiségi kérdésben pedig „az igazságot" Kossuth „két elvben" tartotta összefoglalhatónak: „1. Nemzetiség ne tegyen jogokban különbséget. Előny senkinek. — Jogegyenlőség mindenkinek. 2. A nyelvhasználatra nézve az államszervezet közegeit képező Cor[po]ratiók többségének akarata határoz; a kisebbség jogainak tiszteletben tartása mellett. — Másszóval: minden község, megye (kerület) s országgyűlés maga határozza meg — választástól választásig — ügyviteli rendjét, tehát nyelvét is; — a kevesebbségnek megmaradván joga saját nyelvét használhatni." Fentiek leszögezése után Kossuth általánosságban elmarasztalta a törvényjavaslat megküldött szövegét, de nem azért, mintha túlmenne e két alapelven, hanem azért, mert — szerinte — „ellentétbe" került velük. Tulajdonképpen Irányi egyik felelősségelhárító megjegyzését magáévá téve és felerősítve hangsúlyozta, hogy — az eredeti szövegezettségében általunk nem ismert — tervezet 1 §-a (amelyik a „magyarok, románok, szerbek, tótok, rutének és németek", mint „országos nemzetiségek" jogegyenlőségét mondta ki) valójában „jogegyenlőség helyett privilégiumot állít fel 6 nemzetiség számára. Reám — írta — ez a § épp oly benyomást teszen, mintha vallásszabadság helyett néhány bevett vallás szabadságát akarnák Önök decretálni." Majd feltette a kérdést, vajon meggondolták-e, hogy az ilyen megfogalmazás jogtalan „páriákká" minősítené például a bolgárokat és örményeket, sőt a zsidókat is, amennyiben — s itt olyan lehetőséget fogalmazott meg, ami Magyarországon nem következett be — „ezek is nemzetiség akarnának lenni". Majd kodifikatori igényességgel és csípős szókimondással tette hozzá: „Aztán — kérem — micsoda bogár az az ,Országos Nemzetiség' ? fából vas karika. Hiszen: ha hat van, ipso facto egyik sem országos." Visszalépve a közösségek helyett az egyes állampolgárok személyes jogaira építő biztosítékok rendszeréhez azt javasolta kimondatni, hogy „az ország lakosainak valamint egyébb úgy nemzetiségi és nyelvi tekintetben is politicai egyenjogúsága — az állam területi épségének és politicai egységének korlátai közt — alaptörvényileg biztosíttatik". Ez — véleménye szerint — „a jogilag már fennálló jogegyenlőséget egy alkotmányos alaptörvény erejére emelné. De azt mondani: 6 nemzetiség és 6 nyelv országos; a többi semmi — no ez ugyan szép egyenjogúság. — Privilegium az, nem egyenjogúság, s absurdum is; még pedig igen illiberalis absurdum."