Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után / 251–259. o.

Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után 253 zetiségök számaránya szerint alkalmaztassanak". Sőt abba is beleegyeztek, hogy a „kikerekítés" kérdését, azaz a megyehatároknak az etnikai határokhoz közelítését mellőzzék. Ügy vélte azért, mert a románok és a szlovákok ezt „körülbelől" megtörténtnek tekintik, Miletic pedig „megnyugodott benne", hogy erről majd a megyeszerkezettel foglalkozó törvényjavaslatban, illetve a határőrvidék polgárosítása kapcsán gondoskodjanak. Kossuth a szó szoros értelmében postafordultával válaszolt; a Pesten március 21-én keltezett Irányi-levélre már 25-én felelt. Ez nemcsak azt mutatja, milyen fontosságot tulajdonított a nemzetiségi kérdésnek, hanem azt is, menynyire kiérlelt volt az álláspontja mind az alapelveket, mind a részleteket, vagy legalábbis többségüket illetően. A történelmi és államjogi helyzet megítéléséből következően szkeptikus volt a tekintetben, hogy a nemzetiségi kérdést míg a dualista rendszer fennáll, azaz „míg a közös ügyes állam viszony tart s ennek következtében Magyarország önálló politikát nem követhet, akár minő törvényjavaslattal is meg lehessen oldani". Annál kevésbé a szóban forgó tervezettel, mert hiszen — fejtegette Kossuth — „a dolognak éle internationalis természetű". És saját korábbi politikáját is sokban értelmezve magyarázta ennek az összefüggésnek a mibenlétét: „Ha 49 sikerül, a kérdés meg lett volna oldva: mert a győztes, tehát erős Magyarország, míg egy részről azon elvek alapján, melyek az Ön történelmi munkájában közlött alkotmánytervemben körvonalozvák,

10 a nemzetiségi igényeknek — túl a szoros igazságon is — kielégítést nyújtott volna; más részről saját érdekeinél fogva oly politicai állást vett volna; mely azon szomszéd államoknak, melyekkel a hazánkbeli nemzetiségek fajrokonságban állanak, nemzeti függetlenségét fedezte, biztosította volna. — Ez most máskint van. S a második nélkül a nemzetiségi kérdés soha, de soha meg nem oldható." Megkérdőjelezte azonban a törvényjavaslat célszerűségét az adott politikai viszonyok gyakorlati követelményei, lehetőségei szempontjából is. Minthogy — mutatott rá — éppen a közelmúltban ugyanebben a tárgyban hozott (s tegyük hozzá: hatalmas többséggel) törvényt a dualista parlament, legfeljebb „a hiányos részek pótlására, a rosszak megváltoztatására" indokolt új javaslatot nyújtani be máris. Teljesen új törvényt kezdeményezve — figyelmeztetett Kossuth — az adott időpontban „még csak azt sem lesznek Önök képesek kivívni, hogy . . . tárgyalásba vétessék", elképzelhetetlen — ismételte —, hogy a fennálló viszonyok között „külön nemzetiségi törvényjavaslattal Önök valami practicus eredményre juthassanak". Azt a nagyon fontos tanácsot adta tehát, hogy a közigazgatás és a közoktatás törvényhozási újraszabályozása során „iparkodjanak illetékesen érvényre juttatni az igazságot a nemzetiségek iránt". Ha a nemzetiségi képviselők mégis ragaszkodnának külön törvényes szabályozáshoz, úgy a nemrég alkotott törvény megváltoztatását kezdeményezve „hozzanak javaslatba módosításokat". Kossuth levelét azonban éppen az teszi igazán fontossá, hogy nem elégedett meg általánosságokkal, hanem annak konkretizálására törekedett, mit ért a nemzetiségeket megillető „igazságon". — Igaz, azzal a hozzátétellel tette ezt, miszerint „ha itt ott egyes kifejezés, melyet használtam, nem felel meg a helyzetnek, tulajdonítsa Ön annak, hogy nem törvényt szerkesztek, hanem levelet írok, azt is futtában". Korábbi megnyilatkozásaira utalt „értelmezés 10 Irányi, Daniel—Chassin, Gharles-Louis: Hiatoire politique de la révolution de Hongrie 1847 — 1849. Paris, 1859-1860. I. 364 — 398.