Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Ress Imre: A bécsi közös levéltárak szétválasztásának kérdése 1918–1919-ben / 175–193. o.

182 Hess Imre — legalábbis 1919 első negyedében érdemben sem a Belügy-, sem pedig a Külügyminisztérium nem foglalkozott. Sőt, úgy tűnik, hogy a hivatalos magyar külpolitika továbbra is a közös levéltárak teljes felosztása irányában működött. Nem volt foganatja ugyanis Károlyi Árpád és Csánki Dezső azon javaslatának, amely a magyar diplomácia fellépését sürgette annak érdekében, hogy a bécsi közös levéltárak sorsát, ill. anyaguk felosztásának módozatait a levéltári szakértők megindítandó közös tárgyalásainak eredményétől tegyék függővé.

26 A magyar diplomáciának a közös levéltárak kérdéséhez való hozzállását persze nem lehet elszigetelten szemlélni, hisz azt az új nemzeti államok területi igényeinek és más törekvéseinek ellensúlyozása, továbbá a bécsi likvidációs tárgyalások menete befolyásolta. Aligha tévedünk akkor, ha azt föltételezzük, hogy a magyar diplomácia 1919 februárjában és márciusában többek között azért helyezkedett a közös levéltárak teljes felosztásának álláspontjára, mivel a területi kérdések miatt kiéleződött cseh—magyar viszony folyamányaként mindenképpen meg akarta akadályozni annak a cseh tudományos körök által levéltártudományi szempontokkal és a történettudomány érdekével alátámasztott, de kétségtelenül a csehszlovák állam pozícióit és tekintélyét erősítő elképzelésnek az érvényesülését, amely szerint Németország és az Osztrák Köztársaság valószínű egyesülése esetén a közös levéltárak fel nem osztható anyagát Prágába szállítanák és ott hoznák létre az utódállamok közös levéltári anyagát kezelő levéltári intézetet. Másrészt a bécsi levéltárak likvidálásának mielőbbi végrehajtását a magyar kormány azért siettette, mivel az olaszok 1919 februárjában — az osztrák kormány tiltakozása ellenére — fegyveres erőszak kilátásba helyezésével szerezték meg a bécsi közös levéltárakban levő olasz vonatkozású anyagot.

27 Bár az olaszok, ahogy azt a bécsi levéltárakban dolgozó magyar levéltárosok is elismerték, a „legszigorúbb provenientia" elvre támaszkodva csak olyan anyagot vittek el, mely olasz területen (Velence, Lombardia, Trieszt) működött, nem központi hatóságoktól származott. Olasz részről nem vetették fel az egykori monarchia egész területén illetékes hatóságok levéltáraiban levő olasz iratsorozatok kiszolgáltatását, mégis joggal lehetett attól tartani, hogy az olasz példa hatására a többi érdekelt győztes állam hasonló módon fog jogosnak vélt igényei realizálása érdekében eljárni, hisz az olasz akció az addig minden állam által tiszteletben tartott kezelési rendszer súlyos megsértését jelentette. Szekfü Gyula nem titkolt aggodalommal tájékoztatta erről Fraknóit és a magyar Külügyminisztériumot. ,,Az olaszok ezen teljesen jogtalan és Önkényes eljárásával az eddigi megőrzési systemon, mely szerint a levéltár a német-osztrák kormány mint Treuhänder kezelésében marad a végleges békekötésig, s e kormány garantálja, hogy addig semmi el nem vitetik, most kétségtelenül nagy «sorba esett. A német—osztrák kormány azonban — ez megállapítható — csak az erőszaknak és azon fenyegetésnek engedett, hogy az olaszok beszűntetik Német-Ausztria élelmezését [. . .] A kérdés csak az, nem kapnak-e kedvet az olasz példától a csehek is igényeiknek hasonló érvényesítésére, s vájjon 26 MOL, Y-l. 1919-180. 27 Az esetről megemlékezik Bittner idézett tanulmánya. Az egész ügyet újabban részletesen tárgyalja Neck, Rudolf: Zu den österreichisch—

italienischen Archivverhand lungen nach dem ersten Weltkrieg c. tanulmánya. Mitteilungen des österreichischen Staatsarchivs, (31. évf.) 1978. 434—441.