Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Lakos János: A „Generális” bukása : adalékok Tisza Kálmán lemondásának okaihoz / 147–158. o.

148 Lakos János téren, mind a belügyi reformok terén a »quieta non movere« [. . .] gondolatán alapult."

3 Mint történetírásunk újabb szintézise sokoldalúan megvilágította, ez az időszak, a 80-as és a 90-es évek fordulója valóban a dualizmus válságperiódusának kezdete.

4 Az udvar és Tisza is megértette, hogy a dualista rendszer és a fennálló hatalmi berendezkedés védelmére a gazdasági, társadalmi és nemzeti fejlődés teremtette új viszonyok között már nem elegendőek az addigi eszközök. A kormányfő azonban ebből nem a logikus konzekvenciát vonta le. A politika íratlan játékszabályai szerint le kellett volna mondania. így vélekedtek a kortársak is, és nem csupán az ellenzék képviselői.

5 De Tisza maradni akart, s maradhatott is, mert az uralkodó szemében ő és pártja, a hatalmas többséggel rendelkező Szabadelvű Párt (a Tisza akaratának szinte vakon engedelmeskedő „mamelukok" gyülekezete) tűnt a legjobb biztosítéknak a közjogi alap védelmére. Komoly energiával fogott „új" politikájának megvalósításához. Egyrészt nagyformátumú egyéniségeket (Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor) vont be a kabinetbe, másrészt annak reményében, hogy ezáltal a rettegett nemzeti követelések háttérbe szoríthatók, nagyobb reformkérdések (közigazgatási és igazságügyi reformok, „munkásvédő" törvények) felvetésének is utat engedett. Taktikája mégsem hozott eredményt, helyzete nem stabilizálódott. Az okok között említhetjük a rekonstruált kormányon belüli ellentéteket. Főleg a sokáig mérsékelt ellenzéki, majd pártonkívüli, s csak ezután a kormánypárthoz csatlakozó Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter járt külön utakon. Több kortárs véleménye szerint ő kifejezetten Tisza megbuktatása céljából lépett be a kabinetbe.* Döntő tényezőnek az ellenzéki pártok Tisza személyes lejáratására indított, eszközökben nem válogató, kíméletlen hadjárata bizonyult. Különösen Apponyiék indultak ki abból, hogy a rendszer annyira óhajtott megváltoztatására csak akkor van esély, ha a miniszterelnök távozik a kormány éléről. A kortársak egy részének véleményére alapozva a legújabb magyar történeti összefoglaló munka is úgy foglalt állást, hogy Tisza Kálmán — felismerve politikai lehetetlenné válását — a véderővitát követően gyakorlatilag már elhatározta lemondását, s csak a számára megfelelő, a nemzeti ügy védelmében történő visszavonulást biztosító lehetőséget kereste. Ezt — a fenti interpretáció szerint — az ún. honossági ügy, Kossuth Lajos állampolgárságának kérdése szolgáltatta számára.

7 Rá kell mutatnunk arra, hogy történeti irodalmunkban a * Dr. gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom — Huszonöt év az ellenzéken. Bp., 1922. 178. l

Vö: Magyarország története tíz kötetben. 7. köt. Magyarország története 1890 — 1918. Főszerk.: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó Bp., 1978. (A továbbiakban: Hanák) 39-43. 5 Apponyi: i. m. 178.; Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Bp., 1911. 374. 6 Határozottan ezen a véleményen van pl. Szatmári Mór: Húsz esztendő parlamenti viharai. Bp. Amicus kiadás 1928. 136. Apponyi említi: Szilágyi a kormányba történt belépése után kifejtette neki, hogy új szellemet kíván vinni a kormányba, s hogy ebben számít a mérsékelt ellenzékiek támogatására, sót egyenesen felszólította, hogy legyen nagyon követelőző. Apponyi: i. m. 179. 7 Kovács, 1330—1331. — Először különben a Pesti Napló 1890. március 8-i száma fogalmazta meg ezt az elméletet. A vezércikk szerint Tisza valószínűleg szándékosan idézte elŐ a kormányon belüli nézeteltérést, hogy tarthatatlan helyzetéből a népszerűség színével és a szavatartás erényével távozzék. Beksics Gusztáv volt az első történész, aki — a Szilágyi-féle 10 kötetes összefoglalóban — hasonlóan vélekedett: Tisza a véderővita után belátta, hogy mennie kell, „de nem akart úgy bukni, hogy bukása szégyenletes legyen, a