Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - Hajdu Lajos: A közép- és alsófokú iskolák ellenőrzése Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában, 1776–1790 / 3–56. o.

30 Hajdú Lajos alatt sínylődött, egy részén magas hegyek vannak (amelyek nemcsak a közlekedést, de a műveltség terjedését is akadályozzák). A Tiszától keletre Temesvárig húzódó síkságon él a lakosság fele, az itteni emberek „udvariasabbak, nyugodtabbak, szófogadóbbak, a tanulásra készebbek'', mint a kerület másik részének lakói, mert ,,a közelben különféle városaik és felvilágosult polgártársaik vannak". Itt sok a kereskedő, utazó és ezek gondolkodásmódja valamint erkölcse példa az itt élő emberek számára. Az előítéletek kiirtása azonban Jankovics szerint nem lehet az egyes emberek feladata — ehhez fejedelmi kéz szükségeltetik. És íme — most „a legtávolabbi vidékekre is beköszöntött az a boldog korszak, amikor a legkegyesebb atya megjobbítja gyermekei szívét és a hasznos ismeretek elterjesztésével őket a súlyos tudatlanságból kiragadni törekszik Ezért minden egyes helyesen gondolkodó hazafinak úgy kell tekinteni ezt a kedves jótéteményt, mint a nép boldogságához nélkülözhetetlen alapot". A barokkos pompájú, ma már szokatlan tisztelgés után azonban Jankovics számba veszi, hogy a fejlődés meggyorsítását miképpen lehetne biztosítani. Az első feladatnak a lelkészi munka színvonalának megjavítását tartja, „a nép felvilágosítását soha nem lehet elérni felvilágosult lelkészek nélkül" — szögezi le, abban azonban nem tartja illetékesnek magát, hogy e cél elérését legjobban biztosító eszközökre rámutasson. A másik feladat: iskolaépületeket kell emelni valamennyi településen. Hol legyenek ezek az iskolák? A helység közepén, a templomtól nem messze és nem mocsaras helyen — elő kell azonban írni nemcsak az építési módot, hanem a felhasználható építőanyagokat, sőt meg kell azt is szabni, hogy a falak magassága, az ablakok valamint a tanterem szélessége és hossza mennyi legyen. (A javaslat mögött az a gyakorlati tapasztalat húzódik meg, hogy a közösségek olykor — a feladat formális megoldására törekedve — silány anyagból építették meg az oskolaházakat és a dohos, sötét, apró kis — tanteremnek nevezett — zugokban nagyon nehéz volt a tanítás.) De meg kell határozni azt is, hogy az iskolában milyen oktatási segédeszközöknek, bútoroknak kell lenniük, még a legkisebb faluban is el kell különíteni a tantermet és a mesterlakást, amelyhez legalább egy szoba, konyha és kamra tartozzon a legapróbb településen is. Ugyancsak biztosítani kell mindenütt a tanító részére konyhakertet is az iskola mellett. Egyben általános utasítást kell kiadni (ez a jelentés egyik új eleme): ,,senki nincs feljogosítva arra, hogy az iskolaépületet akár önhatalmúlag, akár a község engedélyével elvonja", tudniillik rendeltetésétől. Ugyancsak gyakorlati tapasztalat vezeti Jankovics tollát, amikor indítványozza: „Rendelkezést kellene kiadni, hogy az oskolaházakat a község semmilyen összejövetelre, gyűlésre, (amelyeket a falusi ügyek eldöntése érdekében szoktak tartani) felhasználni nem lehet, még kevésbé arra, hogy a gonosztevőket itt őrizzék, vagy a terménytizedet itt tárolják — ahogy ez eddig szokásban volt. Az iskolaépület csak a tanító lakásául és a gyerekek oktatására szolgálhat!" Már az eddigiek is figyelemre méltó indítványok — és összecsengenek a szepesolaszi plébános panaszaival — Jankovics azonban továbbmegy: meg kell tiltani, hogy a község az iskolaépületet bárkinek is eladja, más épülettel cserélje ki vagy azzal önkényesen rendelkezzen. Hogy a gyerekek meg tudják (főleg télen) az épületet közelíteni — elő kell azt is írni, hogy a falvak elöljárói kötelesek a járdákat rendben tartani, a hidakat, bürüket kijavíttatni, és minden akadályt, ami az iskola járást nehezíti, megszüntetni. A bánáti megyékre nem lehet elmondani, hogy dúskálnak a jól felkészült tanítókban — állapítja meg Jankovics — és ennek oka „az általános