Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - IRODALOM - Kállay István: Johannes Papritz: Archivwissenschaft. 2. durchges. Aufl. Bd. 1–4. Marburg, 1983 / 295–298. o.

Irodalom 297 Papritz a selejtezési munkát három részre: értékelésre, kiválasztásra és megsemmisítésre bontja. A német Kassation, az osztrák Skartierung szavak helyett az Ausscheiden vagy a Vernichtung kifejezéseket ajánlja. Ezt a munkát az előző generációk változó és ma már nem érvényes alapelvek és motívumok szerint végezték. A selejtezési munkát minden korban meghatározta az ismeretek szintje, a világnézeti ós a politikai felfogás. Nem tudjuk ugyanis, hogy a jövő embere számára mi lesz fontos: társadalomtörténet, gazdaságtörténet, öröklési biológia stb. Ezért nem a selejtezésnek kell az előtérben állni, hanem annak, hogy mit őrizzünk meg az utókornak. Csak ez nem vezet pánikhoz a tömeges aktatermelés láttán. Minden lehető levéltári értékelésnek ós selejtezésnek abból kell kiindulnia, hogy minden struktúra-típusnak saját törvényei vannak, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül. Viszont az egyik típus selejtezési módszere nem, vagy csak nehezen vihető át a másikra. Típusonként kell meghatározni, mely iratcsoportokat semmisíthet meg a hivatal, anélkül, hogy a levéltárat megkérdezné; mely csoport levéltári értékű és beszállítandó, ós mely csoportoknál tart a levéltár igényt a levéltári értékű iratok kiválasztására. Papritz a különbözőség hangoztatása ellenére mégis kidolgoz néhány selejtezési alapelvet. Frappáns és szellemes megállapítása szerint a legkönnyebb lenne egyáltalán nem selejtezni (,,am leichtesten wáre es, gar nicht zu kassieren"), mert minden írott papír iránt érdeklődik valaki, aki a selejtezést — joggal vagy anélkül — bírálni fogja. A levéltáraknak mégis kell selejtezniük még akkor is, ha az iratok mindig egyediek (szemben pl. a könyvekkel). Mindent megőrizni azonban technikailag lehetetlen, gazdasági felelőtlenség, rossz szolgálat a tudományos kutatásnak ós a levéltár tekintélyének. Egy feleslegesen őrzött irat a levéltár hitelét is csökkenti. A levéltári érték meghatározásának alapja, Papritz szerint, a jogbiztosító és közigazgatási érdekek tiszteletben tartása. Ez nem új a német levéltártörténetben, hiszen már a középkorban is ezt vallották: ez vezetett a levéltárak kialakulásához. Es még ma is ez a legfontosabb feladatuk. A szerző alapelvként mondja ki: ami jogot biztosít, magán- és közérdekből nem selejtezhető. Ezzel messzebb megy Meisnernól, aki magánszemélyek jogait biztosító iratokat csak akkor tart megőrzendőnek, ha azokat szakérdeklődés kíséri: például telekiratok, zálogkönyvek, hitbizományi iratok, periratok stb. Az értékelés másik alapelve a tudományos érdek, az iratok forrásértéke. A tudomány számára ugyanis nem mérvadó, hogy a hivatal miért hozta létre az iratot, illetve csak közvetve bír jelentőséggel. A historiográfia azt mutatja, hogy a tudományos érdeklődés koronként változó. Első helyen állt csaknem mindig az általános politikatörténet, az ország- és helytörténet csak később került az érdeklődés homlokterébe. Nagy az érdeklődés a nemesi és polgári családok életrajzi, genealógiai iratai iránt. Ezzel kapcsolatban a szerző Hille 1901. évi mondását idézi: „nem tudom, nem küldtem-e zúzdába egy esetleg még meg sem született Goethe nagyapja vagy apja levéltári iratait". Régi iratok őrzésénél arra gondolunk, hogy ha már ilyen sokáig megmaradtak, ne selejtezzük ki. Ez az alapelv azt jelenti, hogy bizonyos koron túl a tartalomtól függetlenül megőrizzük az iratokat. Nyitott viszont a kérdés, hogy mi az a határ, amely ezt eldönti. A középkori iratokat pl. nem lehet selejtezni. Korszakhatárt a német levéltárakban csak a XIX. század végén alakítottak ki (1560, 1600). Ez a korszakhatár azonban az idő haladásával változik. Az 1920-as években pl. a XIX. század iratait nem értékelték, később levéltári értékként kezelték. Papritz szerint a korszak-értékhatár jelenleg 1914/18, de ez hamarosan 1945-re módosul. Fontos szempont a selejtezésnél a hivatal, mint proveniencia-hely, rangja. 1932ben az volt az álláspont, hogy a minisztériumok iratait nem lehet selejtezni, mert csak ezekből lehet azokat a fő vonalakat megállapítani, amelyek szerint a közigazgatást berendezték. Ma már nem áll meg a gondolat, hogy a levéltári selejtezésnek annál szigorúbbnak kell lennie, minél lejjebb halad a hierarchia ranglétráján. Néha a helyi hatóság dokumentációja is jelentős értéket képvisel (pl. politikai nyugtalanság vizsgálata). A könyvben ismertetett sokfajta segédlet közül emeljünk ki egyet, minden levéltáros álmát: a generál-repertóriumot. Ez egy levéltár anyagát nem a proveniencia, hanem a pertinencia alapján mutatja be, vagyis tartalmi útmutatást ad. Előfeltétele, hogy a levéltári anyag rendezve és f ondók szerint repertorizálva legyen. Felhasználhatjuk hozzá a fondókról készült repertóriumok melléktermékeit, tartalmi feljegyzéseit, földrajzi helyekről és személyekről felvett kartonokat. A generál-repertórium tagozódása a következő: a) a földrajzi helyek ábécé rendben, b) a hivatalok személyi állománya ábécé rendben (archontológia), c) kerületekre (járásokra) vonatkozó adatok, d) tartományokra vonatkozó adatok, e) általános adatok, amelyek nem földrajzi helyeket vagy személyeket érintenek.