Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - IRODALOM - Kállay István: Johannes Papritz: Archivwissenschaft. 2. durchges. Aufl. Bd. 1–4. Marburg, 1983 / 295–298. o.

IRODALOM JOHANNES PAPRITZ: ARCHIVWISSENSCHAFT 2. durchgesehene Auflage Marburg, 1983. Bd. 1-4. 1508 S. Nemcsak terjedelmét, de tartalmát nézve is impozáns alkotás Papritz professzor könyvének második, javított kiadása. Az első 1975-ben látott napvilágot, és a szerző 1949 — 1969 között a marburgi levéltári iskolán tartott levéltártudományi előadásainak az anyagát tartalmazza. A második, javított kiadás, kisebb módosításokat tartalmaz. Nem terjed ki a levéltári technikára és bibliográfiára; úgy látszik, erről külön kötetet tervez a szerző. A munka három részre oszlik. Az első a bevezetés, alapfogalmak, terminológia. A második az iratanyag hivatali és irattári szervezeti (organizációs) formáit mutatja be. A harmadik rész a levéltári rendezéstan. A szerző tudomásul veszi, hogy az Archiv szó meghatározása a XVIII. századi definíció óta sokat változott, elsősorban bővült. Szerinte a fogalom az általános nyelvhasználatban a következőket jelenti: 1. a szakdefiníció szerint: iratanyagegyüttes; 2. iratanyagegyüttesek gyűjteménye; 3. az intézmény; 4. az épület; 5. az épület egy része, ahol az iratokat őrzik (levéltári raktár); 6. gyűjtemény = tudományos anyag, újságkivágások, irodalmi feljegyzések, más technikájú dokumentáció = hanglemez, képarchívum, filmarchívum és más tárgyak, pl. múzeumi anyag; 7. az archívum szót szívesen használják tudományos folyóiratok (ez váltotta fel a XVIII. századi Magazin divatszót). Igen figyelemreméltó, amit a szerző az iratok megőrzéséről és megsemmisítéséről ír. Véleménye szerint egymás ellen ható okok motiválják a megőrzést és a megsemmisítést. Ezt előre meghatározza, hogy az irat milyen okból jött létre. így már a keletkezéskor két nagy kategóriába sorolhatók: a) olyan iratok, amelyeket hosszú vagy tartós megtartásra készítünk, vagyis amelyek jogot biztosítanak; b) olyanok, amelyek nem tartós megtartásra jönnek létre: közlések, gazdálkodás, szervezés, emlékeztetők. Vannak azonban ezen kívül is szempontok, amelyek a megőrzést vagy a megsemmisítést motiválják. Ilyenek: a közigazgatási érdek; az elővigyázatosság vagy a bizonytalan ítélőképesség (tudniillik annak eldöntésére, hogy megőrizzük, vagy megsemmisítsük-e az iratot); a kegyelet; az indiszkréciótól való félelem miatti megsemmisítés és a tudományos érdek. A szerző a szokásos levéltári Trias-hoT. (oklevél, irat, segédkönyv) hozzávesz egy negyediket, a levelet. Elmondja, hogy az latin epistula vagy litterae nem került át a német nyelvbe. A Brief a brevis-ből származik, ami rövid iratra, oklevélre utal. A középkori németben a Brief jogbiztosító iratot jelentett. E mellett volt olyan levél, amely a közlést szolgálta. Ezeket kezdték elküldött levélnek (Sendbrief) nevezni, a latin missnis után. Ezen a ponton vitába száll Meisnerrel, aki a levél kilenc jellemző vonását állapította meg. Meisner szerint a levél magán- és bizalmas jellegű, documentum humánum, a bizalmas szférába tartozik. Papritz szerint egy ismeretlenhez is írhatunk levelet (akinek a gyermeke pl. betörte az ablakunkat), ós ez már nem bizalmas szféra. És ilyen a levelek nagy része. Meisner szerint a levél tartalma csak a küldőre és a címzettre tartozik. Papritz: ez nincs másként a hivatalos leveleknél sem. Az okleveleket mindenkihez intézték, de egy részük ennek ellenére szigorúan titkos volt (pl. ha adósságról szóltak). Éppen ezért a levelet és az oklevelet is (bizonyos kortól) lezárták. Van azonban olyan levél, amelyet nyitva hagynak, pl. az ajánlólevél, vagy amit szívességből (futár által) kézbesítenek. A XIX. századig nem minden levelet zártak (vagy pecsételtek) le. A leveleket rendszerint saját kezűleg írták, ez azonban csak addig a korig és azok számára jellemző, amikor más íróeszköz, vagy írószemély (írnok) nem állt a rendelkezésre. Ha azonban titkárnő, titkár van, az is írhatja a levelet. Az írástudatlanok is írhat-