Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - Hajdu Lajos: A közép- és alsófokú iskolák ellenőrzése Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában, 1776–1790 / 3–56. o.

Közép- és alsó fokú iskolák ellenőrzése Magyarországon 1776—1790 23 rendelkezést adott ki: utasította a karlócai metropolitát, hogy a görögkeleti iskolák részére biztosítson hitoktatókat (valóban — mind a 20 iskolánál az olvasható tabellában, hogy a catecheták „még nincsenek beállítva"); másrészt megrótta és az alárendeltség megtartására utasította Vujanovszkyt, aki önkényesen elbocsátotta az előző évek során mindig csak dicsért eszéki tanítót és azóta sem tett javaslatot Skerlecz Miklósnak, főigazgatójának, az utód kinevezésére. Az általam fentebb említett „érdekességek" fölött azonban a Tanulmányi Bizottság tagjainak szeme átsiklott. A beküldött adatok értékelése mellett a népiskolai felügyelők természetesen — kinevezésük után szinte azonnal — megkezdték a többosztályos, gyakran polgári vagy ,,fő-oskolá"-nak (schola capitalis) nevezett városi népiskolai hálózat kiépítését és a már meglévő triviális (hármas ismereteket — írást, olvasást, számolást — nyújtó) alsófokú oktatási intézmények ellenőrzését. E munkát az egyéniségüknek és tankerületük jellegének legjobban megfelelő módszerekkel igyekeztek elvégezni: Mandich Antal elsődleges törekvése például az volt, hogy a városokban hozza létre és szilárdítsa meg előbb a polgári iskolákat, majd ezt követően fokozatosan terjessze ki a szervező munkát a kisebb településekre is. Mások, mint például Pál Gáspár is, a személyes tapasztalatok megszerzése érdekében beszáguldottak ugyan egész tankerületüket, de elsősorban mégis székhelyük környékének iskoláira, ezek „átállítására" fordították idejük és energiájuk legnagyobb részét. Végül akadtak olyanok is (elsősorban Luby Károly, a nagyváradi valamint ungvári kerület inspektora, de ilyen volt Ladomerszky István, a kassai districtus népiskolai felügyelője is), akik néhány hétre kimentek kerületük egyik körzetébe, ott „megnéztek" mindent, tárgyaltak a helyi és megyei vezetőkkel, néhány kérdésben velük megállapodást kötöttek, majd egy bizonyos idő eltelte után visszatértek (többnyire hosszú hónapokkal vagy évekkel később), hogy ellenőrizzék: ment-e az ügy valamit előbbre előző vizitációjuk óta. Ellenőrzéseik tapasztalatait az inspektorok rendszerint beépítették féléves tájékoztatóikba, gyakran előfordult azonban (főleg akkor, ha fontos kérdésben igényeltek gyors intézkedést) az is, hogy a főigazgatók útján külön jelentést terjesztettek fel, de az is megtörtént, hogy a népoktatás helyzetének minden gondját-baját és az általuk javasolt tennivalókat egyetlen okmányban, többnyire „emlékirat"-ban (memorialis) fejtették ki a Helytartótanácsnak illetve az uralkodónak, mint ezt Jankovics Tódor is tette a később elemzésre kerülő előterjesztésében. Mit mutatnak ezek a jelentések ? Hogyan valósultak meg a kormányzat magasztos nevelési-oktatási céljai a fiatalság egésze számára alapképzést nyújtó népiskolákban? A dokumentumok szerint rendkívül lassan és a kutató számára ez a lassúság olykor szinte érzékeihetetlenné teszi a fejlődést, úgy tűnik számára — minthogy az egyszer vagy sokszor tapasztalt hibák éveken át változatlanok —, hogy előrelépés az iskolák valamint tanítók számának gyarapodásán kívül jóformán semmi nem történt. A jelentésekből kitűnően számos helyen például a legeltérőbb életkorú fiatalok tanultak együtt a népiskola egy-egy osztályában. A bártfai iskola I. osztályos tanulóinak életkori adatait az alábbi kis táblázat mutatja: Az „iskola-éretlen" gyerekek szülei a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartoztak: bírósági szolga, festő, a Gyulay-regiment főhadnagya (a 3 éveseknél); a 4 évesek szülei — fazekas, kettőnek volt szenátor, városi kamarás, szabó, asztalos; és egy-egy szabó, kőműves, illetve volt városi tanácsos (Rats-