Levéltári Közlemények, 57. (1986)
Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - Hajdu Lajos: A közép- és alsófokú iskolák ellenőrzése Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában, 1776–1790 / 3–56. o.
20 Hajdú Lajos (az akta szerint „vádaskodott") azért, mert egyesek kiszivárogtattak a tankerülete egyik-másik igazgatójáról vagy tanáráról általa adott jellemzéseket. 28 A tanács visszautasította a „rágalmakat": a Tanulmányi Bizottság tagjainak, az írnokoknak és a kiadóhivatal vagy az archívum tisztviselőinek egyaránt „a legszigorúbb felelősség terhe alatt kötötték lelkükre a hallgatást", tehát a hivatali titok megőrzését, azt azonban nem vizsgálták meg, hogy mégis kinek a közreműködésével értesülhettek a Stipsics Antalok és más kifogásolható munkát végző tanárok a számukra kedvezőtlen főigazgatói minősítésről. 29 b) A népiskolák ellenőrzése Az 1776-ban elfogadott tanulmányi rendszer kiépítése során minden kétséget kizáróan a népiskolai felügyelőknek jutott a legnehezebb feladat: nekik kellett létrehozni a tankerületi székhelyeken működő mintaiskolakat (amelyek — azon túl, hogy a zene és rajztanítás centrumaivá váltak — a tanítóképzés illetve átképzés feladatait is ellátták); nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy fokozatosan, előbb a városokban, majd a nagyobb településeken, később már a falvakban is néhány év alatt általánossá váljon a normál (Felbiger-féle) oktatási módszer és — az elképzelések szerint már az évtized végére — az ország egész területén mindenütt az új tananyagot tanítsák. Más tanulmányomban már bemutattam, hogy a népiskolai felügyelők beállítása rendkívül vontatottan haladt, megoldhatatlan feladatként nehezedett rájuk a tankönyvek megíratása és lefordítása — ezért a tanulmányi kódex hatálybaléptetésének percétől kezdve munkájuk irányításában éveken keresztül sok volt a kavarodás, a zűrzavar. 30 Ugyancsak nehezítette az inspektori munkát, hogy e tisztségekbe jobbára életük alkonyához közeledő egyházi személyeket, kanonokokat nevezett ki az uralkodó és a rendszeres ellenőrzésnek sem voltak meg az anyagi-szervezeti feltételei. Ezért évekig változatlanok maradtak azok az „irányítási módszerek", amelyeket még a hetvenes évek kezdetén alakított ki a kormányzat: a megyék évről-évre összeírták, hogy melyik faluban hány tanító működik, az egyes osztályokban mennyi diák tanul, milyen az iskolaépület állapota és a tantermek felszereltsége, mennyi az iskolamesterek fizetsége készpénzben illetve természetben, milyen gondok vannak az oktatásban, stb. Egy ilyen alapos felmérés és reális tájékoztatás kétségkívül segített volna a kormányzatnak abban, hogy a helyzetet megismerve és a szükséges anyagi eszközöket biztosítva, a realitások talaján maradva irányíthassa a népoktatás megerősítését. Ehhez azonban két dologra lett volna szükség: egyrészt arra, hogy a valóság feltárása mindenütt azonos módszerekkel, pontos munkával történjék meg; másrészt pedig arra, hogy a tanügyi oktatás irányító szerveinek legyen határozott koncepciójuk, hogy milyen szakaszokban, hogyan kell végrehajtani a feladatokat (a rendelkezésre álló anyagi erők 28 A minősítések 1787 őszéig titkosak voltak, csak a vezetés tájékoztatására szolgáltak, ekkor rendelte el II. József, hogy a kifogásokat — a hibák mielőbbi kijavítása érdekében — közölni kell az érintettekkel. A minősítési rendszerrel kapcsolatos problémákat lásd : ,,A közjó szolgálatában" c. tanulmánykötetemben. Budapest, 1983. 84 — 114. 29 OL, A-39: No. 13614/1788. 30 Ezzel kapcsolatban lásd a Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenységéről írt tanulmányom megfelelő részeit a Levéltári Közlemények LVI. évfolyamának 2. számában, 145—200. old.
