Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus 87 hirtelen az eddigi szakember-utánpótlás többszörösét kellene kiképeznie. Közelebbi vizsgálatra szorul viszont, hogy tartalmi szempontból a képzés megfelel-e a differenciált igényeknek, optimális-e a tantervekben a tradicionális és a modern ismeretek aránya, sokszor még az is, hogy az átadott ismeretek eléggé korszerűek-e. Tapasztalat szerint az utóbbi években munkába állt fiatal levéltárosjelölteket az egyetem a hagyományos levéltári munkaterületekre megfelelően készítette fel, a specializált képzés területén viszont, úgy tűnik, mind tematikai, mind tartalmi szempontból sok még a pótolnivaló. Tanulságos lehet legalább ízelítőt adni a levéltárosképzés tartalmi-tematikai kérdéseiről a kongresszuson elhangzott véleményekből, előrebocsátva, hogy a kérdést némelyek, mint például B. Brachmann referátuma, összlevéltári összefüggésben, míg mások a maguk szakterületi pozíciójából kiindulva vizsgálták. Számos vizsgálat és tanulmány, de az egyszerű tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a szakmai képzést és továbbképzést tartalmi-szervezeti szempontból a gyakorlat igényeinek megfelelően kell kialakítani, ugyanakkor az oktatás által közvetített ismeretanyag éppen a hallatlanul gyors technikai fejlődés és a levéltári munkában egyre-másra keletkező új elemek miatt mind gyorsabb elavulásnak van kitéve. Éppen ezért manapság a szakmai képzésben a maradandó érvényű általános ismeretek és levéltártudományi eredmények mint invariáns elemek szerepe nemhogy csökkent volna, de jelentősen megnőtt. Ezek ugyanis, a gyakorlatban és az oktatásban egyaránt, egyebek mellett a folytonosságot képviselik, nélkülük a szakmai képzés, nemkülönben a gyakorlati munka, de végső soron az egész levéltárpolitika is bizonytalanságba, majd teljes irányvesztésbe torkollna. Persze, az ilyen alapdiszciplínák oktatása csak akkor éri el a célját, ha a mindenkori levéltári gyakorlattal, a való élettel szemben a próbát kiállja. Ugyanazon oktatási keretben a perfekt általános és speciális kiképzést elérni roppant nehéz, de talán nincs is erre feltétlen szükség, hiszen számos egyéb — főiskolai vagy posztgraduális, hosszabb vagy rövidebb időtartamú, rendszeres vagy kötetlen — képzési lehetőség kínálkozhat. Magyarországon ez idő szerint a levéltárak többnyire általános levéltári képzettségű fiatalokkal gyarapodnak, akiket az egyetem bocsát ki. A gyakorlati munkájukhoz esetleg szükségessé váló specializálódásukhoz a lehetőséget a munkáltatójuk biztosítja ilyen vagy olyan irányú továbbképzés keretében. Legalábbis biztosítania kellene, vagy biztosíthatná. Sajnos, az eredmény egyelőre nem túl biztató, liehet, hogy itt mégiscsak átfogó szervezeti intézkedésekre lesz szükség. Az utánpótlás természetesen ma sem kizárólag általános levéltáros képzettségű fiatalokból áll. Előfordul, hogy más — könyvtáros, tanár vagy éppen műszaki — végzettségű fiatal jön a levéltárba, és a levéltáros alapképzést szerzi meg utólag valamilyen formában. Az UNESCO és a Nemzetközi Levéltári Tanács megbízásából az információ és a dokumentáció területére kidolgozott tanterv-modellek a levéltárosképzés tantervének strukturálására is jól felhasználhatók. A képzés tantárgyai ezek szerint három fő csoportra oszthatók: szakmaspecifikus tantárgyakra (a levéltárosképzésben ilyenek a történeti segédtudományok, az írásbeli ügyviteltan, a levéltári igazgatástan, a kormányzattörténet), a tájékoztatás és a dodokumentáció területeinek közös tantárgyai (a levéltárakra nézve ilyenek lehetnek többek között a jogi ismeretek, a tájékoztatástan, a kutatásszervezés, a reprográfia, a konzerválás és restaurálás, a rendszerelemzés és automatizálás stb.), végül az egyéb diszciplínákkal kapcsolatos tantárgyak. Ez utóbbiak