Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

88 Buzási János skálája rendkívül széles. Egy részük (pl. a történelem) a levéltárosok alapképzéséhez nélkülözhetetlen, mások (pl. közgazdaságtudomány, szociológia, műszaki és természettudományok) inkább a speciális képzés szolgálatában állnak. Az alap- és speciális képzés viszonyával kapcsolatos vélemények tarkasága, a sok eltérő irányzat, a helyenként megmutatkozó tanácstalanság sürgetően megköveteli, hogy a levéltárügy helytálló választ adjon arra a kérdésre, amelyet F. P. KAHLENBERG (NSZK) a maga szaklevéltári aspektusából így fogalmazott meg: „Megőrizhető-e a jövőben a levéltárosképzés egysége? Avagy a 20. század tömegkommunikációs eszközei, a sajtó, a rádió, a televízió és a mozgófilm termékeinek levéltári megőrzésével kapcsolatos specifikus követelmények specializált képzést kényszerítenek ki?" Kahlenberg a képzés szétválását szükségszerűnek tartja, nyilvánvalóan abból kiindulva, hogy a tömegkommunikációs eszközök archívumai szakszerű és hatékony kezelése nagyfokú specializaciót igényel. Itt azonban lényegbevágó elméleti problémák vannak. A specializált levéltárosképzés különválasztására irányuló törekvéssel együtt olyan alapfogalmak átértékelésének indokolatlan igénye is jelentkezik, mint levéltár, irattár, ügyviteli dokumentáció, művészeti alkotás stb. Úgy gondolom, sokkal szilárdabb elméleti alapokon nyugszik B. Brachmann álláspontja, mely szerint „A levéltártípusok, történelmi korszakok stb. szerinti minden különbözőség és specializálódás mellett a levéltáros gyakorlatában és alapképzésében a levéltárosi hivatáskép egységének kifejezésre kell jutnia." Az utánpótlás nevelésében és a gyakorló levéltárosok ismereteinek karbantartásában nem egyedüli nehézség az, amely az általános és a speciális szakképzés viszonyával kapcsolatban jelentkezik. A képzés és a továbbképzés teljességét egyetlen intézmény vagy szervezet, legyen bármilyen tökéletes, egymagában nem tudja felvállalni. Fel kell használni minden járulékos lehetőséget, és ilyenek azért szép számmal adódnak. Közülük a kongresszuson, az írásos dokumentumokban is, de még inkább a felszólalásokban, méltán kapott különös hangsúlyt a szakmai szervezetek, egyesületek szerepe. Hogy az egyesületek milyen részt vállaljanak, az elsősorban az intézményes (iskolai) képzés jellegétől és színvonalától függ, ami viszont az egyes országok adottságaitól függően változhat. Ha az intézményes képzés valamely rokonterület főiskoláján (például könyvtáros főiskolán), annak tantervébe beágyazva történik, és emiatt fennáll a veszély, hogy a levéltárspecifikus tantárgyak oktatása elvész a tömegben, akkor az egyesületeknek az alapképzésbe is be kell kapcsolódniok. Még inkább abban az esetben, ha ilyen intézményes képzés egyáltalán nincs. Ha pedig a szakmai képzés nem csupán többé-kevésbé szilárd keretek között folyik, hanem olyan zárt oktatási programmal és alaptantervvel rendelkezik, amely az általános képzés sikerét garantálja, az egyesületek továbbképző (szükség szerint speciális vagy általános jellegű) tanfolyamokban, előadássorozatokban vagy a szakismeretek felújításának más formáiban vehetnek részt. Persze nem elsősorban úgy, hogy az egyesületek maguk szervezik és finanszírozzák a tanfolyamokat, hanem témajavaslatokkal és a saját soraikból előadók biztosításával. Mint J. P. SIGMOND (Hollandia) mondja, a levéltáros iskolák oktatási programja gyakran jórészt elméletből áll, és a gyakorló levéltárosok szakmai szervezetének kötelessége jelezni az iskoláknak újra meg újra, hogy a levéltárosoknak a gyakorlatban milyen képességekre van szükségük. Hogy az egyesületek a levéltárosképzés állandó megújulásában ennek a feladatuknak megfelelhessenek, rendszeres, kétirányú kapcsolatban kell állniok az oktatási intézményekkel. Sigmond rámutat a továbbiakban, hogy a levéltáros