Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

84 Buzási János nyű kezelhetőségben, a másolatok minőségében és színhűségében megmutatkozó előnyei feltétlenül kompenzálják az egy másolatra jutó előállítási költségeket. De például az Országos Levéltárban úgy vagyunk ezzel, mint a mikrofissel. Tömeges mikromásolási technikánk a tekercsfilm előállítására, az olvasóberendezések tekercsfilm olvasására, raktáraink tekercsfilm tárolására alkalmasak. Ahhoz, hogy a sok tekintetben praktikusabb mikrofisre álljunk át, gyakorlatilag az egész technikát ki kellene cserélni. Mindamellett nem ártana, függetlenül a gazdasági helyzettől, olyan koncepciót kialakítani, amelybe nemcsak a jelenleg alkalmazott technológia melletti kapacitásbővítés, hanem a korszerűsítés is belefér. A térképek, a tervrajzok, a címereslevelek biztonsági, illetve anyagkímélő másolásának eddigi enyhén szólva nem tökéletes megoldása önmagában is alaposan indokolja a videotechnika bevezetését. Közismert, hogy a kutatók lépten-nyomon olyan dokumentumokat is eredetiben akarnak használni, amelyekről mikrofilm van. Éppen a legféltettebb anyagban leggyakoribb ez az igény és legnagyobb a gyakori kézbevétel miatti rongálódás veszélye. Az ilyen kérések teljesítése elől sokszor nem lehet elzárkózni. A belső levéltári munkák során olykor tömegesen kerülnek kézbe — valljuk be, nem mindig indokoltan — védelemre szoruló dokumentumok. így aztán kidobott pénz, amit anyagkímélő másolásra fordítunk. Mindez videokazettával százszázalékosan elkerülhető lenne. Ismeretes az is, hogy problematikus restaurálási műveletek előtt a restaurálandó dokumentumról fényképfelvételt kell készíteni, de ezek a fényképek mindössze a darabokra esett anyag összeállításához használhatók, minden más összehasonlításra alkalmatlanok. A színes fénykép általában nem színhű. Legjobb lenne itt is videokazettát használni. A kongresszusi dokumentumokban és hozzászólásokban egységes vélemény tükröződött abban a tekintetben, hogy a modern technika miképpen siethet a levéltárak segítségére a konzerválás és a restaurálás területén. Nagyjából az derül ki, hogy a technika önmagában nem elég. Mindenekelőtt szemléletváltozásra van szükség a levéltárak, a felügyeleti hatóságok és a legmagasabb kormányszervek részéről egyaránt. Mert igaz, hogy a pusztulóban levő vagy rongált dokumentumok restaurálására égetően szükség van, és kevés olyan ország lehet, ahol a restaurálási kapacitás arányban lenne a restaurálásra szoruló anyag mennyiségével. De nem elég csak ezzel törődni. Ha nem történik szervezett és garantált intézkedés arra, hogy a történeti értékű adatokat időtálló hordozóanyagon és tartósan rögzítsék, ha nem oldódik meg a dokumentumok fennmaradását biztosító raktározás és a különböző korokban keletkező s keletkezett rövid élettartamú dokumentumok konzerválása, akkor a restaurálás szinte kárba veszett fáradság. Egyenesen nevetséges dolog pénzt és energiát ölni a levéltári anyag tömeges restaurálásába, ha az a restaurálás után ismét olyan raktározási körülmények közé kerül, amely a pusztulását garantálja. Megfelelő raktározási körülményeket teremteni többnyire csak jelentős pénzeszközökkel lehet. Ennél lényegesen könnyebben elérhetőnek látszik a restaurálási kapacitás növelése időről időre egy kicsivel. Aligha van olyan ország, amely levéltárainak raktározási gondjait egycsapásra meg tudná oldani. De végső soron mégis ez az olcsóbb. Mint ahogy olcsóbb a levéltári anyag gyógyításánál a megelőző kezelés, a konzerválás (számítások szerint egytizede). Konzerválás alatt természetesen nemcsak az adathordozó tartósítását kell érteni, hanem ennél jóval nagyobb méretekben az adat tartósítását, ha maga a hordozó nem képvisel történeti értéket. Emlékezzünk vissza, jó néhány évvel ezelőtt úgy látszott, mintha Magyar-