Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

X. Nemzetközi Levéüári Kongresszus 79 iratbeszállítások görbéje exponenciális, az erőforrásoké pedig csak geometrikus. Itt már nem aránytalanság, nem távolság, hanem szakadék van. Nálunk a recesszió hatása „csak" annyiban érvényesül, hogy egyrészt az évi rendszeres költségvetési ellátmány növekedése nem követi az infláció ütemét, másrészt levéltári feladatbővítésre vagy műszaki fejlesztésre évek óta gyakorlatilag semmi pénz nem jut. A pénzeszközökkel való ellátás megoldásának állandó elodázása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a problémák évről évre halmozódnak, és mire az állami pénzügyi politika úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a levéltáraknak több pénzt juttathat, már nem lesz képes a levéltárügyet szanálni. A pénzügyi megszorítások hatása közvetlenül érezhető a bérszínvonalban, a béren kívüli juttatások egyedülállóan csekély lehetőségében, a szűkös és szegényes munkahelyi körülményekben, egyáltalán minden olyan tényezőben, amely munkaerőt vonzhat vagy taszíthat. Itt érkezünk el a levéltárak világszerte ismert másik nagy gondjához, az emberi erőforrások hiányához. Nem mindenütt azonos a távolság a munkaerő-szükséglet és a rendelkezésre álló létszám között, de hogy a kettő egymást sehol sem fedi, az a kongresszus dokumentumaiból és a hozzászólásokból egyértelműen kiderült. Országonként változó, hogy milyen területeken áll fenn munkaerőhiány. A fejlett nyugati tőkés országokban főleg a speciális képesítésű levéltári szakemberek hiányára panaszkodnak. Ezeknek hiánya nyilvánvalóan másutt is fennáll, de esetleg egy sokkal általánosabb munkaerőhiány részeként. Nem mondhatni például, hogy a magyarországi levéltárak válogathatnak és szükség szerinti létszámban alkalmazhatnak korszerűen kiképzett levéltárosokat, középfokú szakszemélyzetet vagy speciális (műszaki) szakembereket. A pálya kétségtelen vonzerejét sok fiatal esetében közömbösítik a silány, versenyképtelen anyagi lehetőségek. Akad persze néhány valóban tehetséges fiatal, akik mindennek ellenére ezt a pályát választják, számuk azonban túl kevés ahhoz, hogy a szakemberhiányt megoldja. Mindenesetre tény, hogy a kontraszelekció már a pályaválasztásnál megkezdődik. Megint más kérdés, hogy az oktatás maga megfelel-e a levéltáros szakma jelenkori követelményeinek. Sajnos, a magyarországi levéltárak munkaerőgondjai még csak nem is ezen a területen a legsúlyosabbak. Állandó és nagyarányú a hiány a funkcionális munkakörökben (pénzügy, munkaügy, általános adminisztráció stb.), ahol a levéltárak sokkal jobban fizető ágazatok kíméletlen és gyakran mesterségesen előidézett versenyének közvetlenül ki vannak téve. A levéltárak igazgatása ma emiatt merő küszködés, még a szakszemélyzethez képest túlfizetett funkcionális munkaerőkkel is. A kongresszus dokumentumai és a hozzászólások még további problémákra is rávilágítottak a levéltári munka néhány egyéb vonatkozásában, ahol a levéltárak feladatai jóval meghaladják a lehetőségeiket. Az állománymegóvás megoldatlan technológiai problémáinak sorából elegendő példaként megemlíteni a facsiszolat tartalmú papírok tömeges konzerválásának ügyét. Sok országban nehézségekbe ütközik továbbá a levéltári jogszabályok végrehajtása, különösen a levéltárak felügyeleti jogának gyakorlása és az iratbeszállítások vonatkozásában. A magyarországi levéltárak mindkét problémát jól ismerik. Ha tovább sorolnánk a nehézségeket, kiderülne, hogy szinte mindegyikben érintve vagyunk. A plenáris ülések vitája, ahogyan ez már ilyen nagy nemzetközi rendezvényeken lenni szokott, nem volt igazi vita. Az egyes országok felszólalói egyszerűen hozzáfűzték az írásos anyaghoz a maguk hazai tapasztalatait, esetleg