Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus 75 féle adathordozó keletkezése és a keletkezett adathordozók kezeléséhez, értékeléséhez, levéltári hasznosításához egyre speciálisabb ismeretek szükségessége. Elegendő ember, szakértelem, idő és kompetencia híján a teljes körű, egyúttal hatékony irattárfelügyelet gyakorlatilag megoldhatatlan. Persze nem mondhatjuk, hogy nálunk a legújabb kor „vívmányai" a helyzetnek olyan törvényszerű következményei, mint például rendezetlen iratok kikényszerített levéltárba adása, a levéltárak megterhelése olyan rendezési és selejtezési munkákkal, amelyeket az irattárban kellett volna elvégezni. Már közel két évszázada nem szakad meg az irattári helynyerés céljából végrehajtott kártékony selejtezések vagy a szakszerűtlen kezelés és tárolás miatt bekövetkező iratpusztulások sora. Komoly próbatétel elé állítja az irattárak felügyeletét ellátó levéltárost az is, hogy olyan helyzetben kell az irattermelő szervek funkcióját és szervezeti felépítését minden eddiginél alaposabban ismernie, amikor a funkció, az illetékesség, az alá- és fölérendeltség állandóan változik. Egy-egy levéltárosnak olykor annyi szerv tevékenységét kell az iratkezelés szempontjából felügyelnie, hogy munkaidejét e szervek ügykörváltozásainak nyomon követése egymagában kitölti, különösen, ha esetenként még az is nehézséget jelent, hogy egyáltalán kapcsolatba lépjen a szervvel. Egyre több szerv és irattár szakszerű és hézagmentes felügyeletének, ezer meg ezer cseppfolyós ügykör figyelemmel kísérésének igénye változatlan erőforrások mellett, ez az első számú kihívás.Nemcsak a központi állami funkciók felszaporodása és ezzel együtt az apparátus egyre bonyolultabbá válása, hanem sok országban ezzel ellentétes irányú folyamat, a decentralizáció is megfigyelhető. Ennek lehetséges társadalmi-politikai indítékait nagyon plasztikusan fejtette ki J. M. MATA CASTILLON korreferátuma. Nem egyébről van itt szó, mint arról, hogy olyan országokban, amelyekben az államhatalom erősen központosított, a központi kormányzat bizonyos döntési jogköröket regionális szerveknek ad át, lévén ezek sokkal közelebb az állampolgár mindennapi problémáihoz. A decentralizálás célja, hogy olyan ügyeknek, amelyeknek nincs országos kihatása, regionális jelentősége viszont annál nagyobb, ne kelljen a legfelsőbb kormányszervig végigjárniuk azt a hosszú hivatalos utat, amelynek végén a központi döntés rendszerint úgyis a régiótól kapott információkon nyugszik. A decentralizálás folyamata végbemehet politikai autonómiára irányuló törekvés eredményeként, vagy a központi kormányzat kezdeményezésére, amikor a központosított államhatalom — végső soron szintén a politikai demokratizálódás jegyében — önként adja le a regionális jelentőségű döntési jogköröket. Akár így, akár úgy történik, a levéltárak tevékenységére gyakorolt hatása joggal nevezhető kihívásnak. Az államigazgatás decentralizálása például nemcsak hogy minden irattermelő szervnél lényegesen megváltoztatja a kompetenciákat és az ügyköröket, de a levéltárakat (központiakat és regionálisakat egyaránt), az egész levéltári hálózatot és a levéltári jogot is alapjaiban érinti. Ráadásul a decentralizálás nem egyszerre, hanem lépcsőzetesen végbemenő, esetleg évtizedekig elhúzódó folyamat, a hosszú folyamatok minden hátrányával. Mint Mata Castillon megállapítja, a decentralizálás a levéltárpolitikára kétféle következménnyel jár. Az egyik magának a levéltárpolitikának a decentralizálása, elsősorban akkor, ha a folyamat a régiók autonómiájára irányul. Nyilvánvaló azonban, hogy egységes, központilag meghatározott levéltárpolitikáról, főleg pedig annak hatékonyságáról olyankor is csak feltételesen lehet beszélni, ha a decentralizálási koncepció felülről irányított, és nem eredményez mást, mint azt, hogy bizonyos szakigazgatási (köztük levéltári) feladatok egyszerűen átkerülnek a központi !