Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

74 Buzáai János megmérethetik és meg is méretik. Mindebben csupán a megközelítés módja speciális, maga a téma egyáltalán nem az, hiszen ebbe aztán minden belefér, amihez a levéltárügynek köze van. A kihívás A főreferátumot OSCAR GAUYE (Svájc) állította össze. Mintegy 25 országból kapott információk alapján elemezte a levéltárakkal szembeni kihívás megjelenési formáit, gazdasági-társadalmi hátterét és okait. Megállapította, hogy a levéltárak felelőssége és feladataik tömege állandóan és egyre fokozódó ütemben nő, és eléri, sőt gyakran meg is haladja a levéltárak kapacitásának felső határát. Ez a tendencia napjainkra olyan méreteket öltött, hogy már joggal nevezhető kihívásnak. A levéltárakat egyre jobban nyomasztó kihívás lényegében olyan gazdasági, társadalmi, műszaki, kulturális és politikai folyamatok eredménye, amelyek az államra egyre több feladatot hárítanak. Az állami funkciók szaporodása ós egyre bonyolultabbá válása a kormányzati apparátus kiterjedéséhez és differenciálódásához, a hivatalok számának és ezzel együtt irattermelésének megsokszorozódásához vezetett. Ugyanakkor megnőtt a levéltárak igénybevétele történettudományi, hivatalos, szolgálati vagy egyszerűen hobbicélokra is. A robbanásszerű mennyiségi növekedésnek logikus következménye tehát, hogy a levéltárak felelőssége és feladatköre is kibővült, ami viszont további következményeket vont maga után. Elsősorban azt, hogy az ilyen mértékben megnövekedett feladatok megoldására a levéltári anyag őrzésének, feltárásának és hasznosításának hagyományos módjai és rendszerei már nem alkalmasak, a pénzügyi erőforrások gyarapodása viszont a fejlődés mögött messze elmarad. F. M. VAGANOV korreferátumában a probléma figyelemre és irigylésre méltóan eltérő megközelítésével találkozhattunk. Eszerint az ismertetett fejlődési tendenciát a Szovjetunióban nem kihívásként, hanem olyan objektív tényként fogják fel, amely maga után vonja a szovjet állami levéltárak társadalompolitikai szerepének növekedését. Következésképpen tervszerűen történik a levéltárak felkészítése arra, hogy megnövekedett társadalmi súlyukhoz mérten megfelelhessenek a feladataiknak. Ha nem lenne eléggé nyilvánvaló, ebből is látni lehetne, hogy a mindennapi gyakorlatban más a levéltáros gondjabaja egy gyengén fejlett, volt gyarmati országban, más a nyugati ipari civilizáció társadalmában és megint más egy centralizált, magas fokon szervezett levéltárüggyel rendelkező szocialista országban. Itt majdnem mindenki mondhatja a másiknak — a német szólás szavaival —, hogy „szeretném én az ön gondjait". Mert a probléma nagyságrendje — nevezzük azt akár kihívásnak, akár a társadalmi szerepkör megnövekedésének — az egyes országok viszonyaihoz képest majdnem mindenütt azonos. Ügy gondolom, Magyarországon inkább kihívásról beszélhetünk. A feladatok itt is ugyanolyan mértékben nőttek és differenciálódtak, mint másutt, sőt, nálunk még egy további veszélyes jelenséggel együtt. Azzal tudniillik, hogy a feladat adott, a végrehajtás de jure kötelező, de facto azonban nem egészen, mert hiszen a végrehajtás feltételei sok tekintetben hiányozván, a törvényes előírások végrehajtásának elmaradása alapvető fontosságú területeken megbocsátható mulasztásnak számít. Minden országra jellemző fejlődési tendencia a kormányzati apparátus egyre terjedelmesebbé, egyre bonyolultabbá válása, egyre több és egyre több-