Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.
Bécs és Erdély 1741-1745 59 gaikban, amelyekben I. Lipót, I. József és III. Károly is biztosította őket a Diploma Leopoldinummal és annak megerősítéseivel (kivéve azokat, amelyeket a rendek hozzájárulásával megváltoztattak). A katolikusok ezt a Diploma Leopoldinum egyszerű megerősítésének tekintették, amit jogaik korlátozásának minősítettek, s így nem is fogadták el a dolgot. Végül is (a Gubernium és Czernin királyi biztos közvetítő kísérletei ellenére) két álláspont, két törvényszöveg alakult ki. A két álláspont a következőkben foglalható össze: A protestáns rendek álláspontja (rövid elméleti bevezetés után, amelyben a török hódítás előtti Magyarország, majd az 1540 utáni Erdély törvényhozásának mikéntjét kívánja bemutatni, annak hangsúlyozásával, hogy a különálló Erdélyben csak azt tekintették törvénynek, amit a többség megszavazott 91 ) így tette fel a kérdést: sérti-e az uralkodó jogait és a Habsburgok örökös erdélyi uralmát az, ha az örökös uralomról szóló törvénycikkbe egy paragrafus kerül Erdély jogai, törvényei, diplomái ós az ezekre vonatkozó királyi döntések megerősítéséről, s e paragrafus nélkül a becikkelyezés törvényes és tökéletes-e ? Hangsúlyozták: a paragrafus beiktatás nem jelenti az uralkodó feltótelek alá vetését, nem sérti az örökösödési jogot, s a protestáns rendek törvénycikk-tervezete csak az uralkodó dicsőségét szolgálja, az iránta való szeretetet mutatja. A kérdés második felét illetően arra az általános magyarországi és erdélyi gyakorlatra hivatkoztak, hogy az uralkodó esküjót törvénycikkbe iktatják vagy ahhoz csatolják; így e resolutio törvénybe iktatása sem valami merész dolog, éppenhogy növeli az uralkodó dicsőségét és népszerűségét. A becikkelyezés senkit sem korlátoz, és Mária Terézia nyilván meg akarja tartani ősei resolutioit — elmaradása viszont pánikot keltene a nem-katolikusok között, utódaik pedig felróhatnak nekik nemtörődömségüket a törvények és kiváltságok iránt. Áz utókor számára épp e paragrafus becikkelyezése volna a bizonyság rá, hogy a Pragmatica Sanctio törvénytárba iktatása nemcsak a király parancsára történt, hanem a nép egyetértésével is. A szóbanforgó resolutiók a Pragmatica Sanctio elfogadásának szövegében és a homagiális esküben is említve vannak — akkor nem sértették az udvart. S amit az uralkodó — az isten képmása és helyettese az igazgatásban — egybekötött, azt nem lehet szót választani (ti. korábbi döntéseit megsemmisíteni). A katolikus rendek érvelésükben a kérdés történeti előadását helyezték a középpontba. Hivatkoztak rá, hogy ők régóta erélyesen sürgették a szabad vallásgyakorlatukat korlátozó törvénycikkek törlését. Utaltak rá: már 1722ben, a Pragmatica Sanctio elfogadásakor tárgyalni kellett volna erről is, de a nem-katolikusok megakadályozták ezt. Felsorolták az országgyűlési elnökség körüli 1740—42. évi huzavona részleteit, az 1743. évi országgyűlés addig folyt vitáit szintén, hangsúlyozva a másik fél konokságát. A konferencia végül is úgy látta jónak, hogy rescriptumot kell küldeni a Guberniumnak és az 1744. január 8-án újra összeülő rendeknek, melyben Mária Terézia előbb megdicséri őket hűségükért (a Pragmatica Sanctio és Lotharingiai Ferenc corregenssége törvénybeiktatásáért), majd rosszallását fejezi ki amiatt, hogy az általa várt egyetértés nem jött létre a rendek között, a Guberniumot sem hallgatták meg úgy a perben, ahogy illett volna, pártoskodás lett úrrá a gyűlésen, eltérő szövegű törvénycikkeket terjesztettek föl. Minthogy 91 Valójában a fejedelmi kor erdélyi országgyűlésein is érvényesült a legtekintélyesebb nagyurak (elsősorban a tanácsurak) túlsúlya a döntésekben.
