Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.

Bécs és Erdély 1741—1745 33 Magyarországra, a Bánátba s a határőrvidékre szökött jobbágyokat illetően utalt az esetre vonatkozó resolutiókra, amelyek a profugusok kölcsönös kiadását írták elő, s egyben jónak látta volna uralkodói rendelettel intetni a Guberniumot és a rendeket arra, hogy az erdélyi földesurak se nyújtsanak okot a jobbágyszökésekre, s a Guberniumot arra is, hogy tegyen jelentést az e tárgyban tett intézkedéseiről. Látszólag egyetértett a Konferenz azzal a rendi követeléssel is, hogy a királyi könyvek és más közokiratok a gyulafehérvári káptalan vagy a kolozsmonostori konvent levéltárában helyezendők el — az előzmények s egyben a következmények alapján azonban joggal feltételezhető, hogy míg a rendek az 16&0 utáni királyi könyvek erdélyi őrzésére is igényt tartottak, a konferencia csak az 1690 előttiekre értette ezt. Jogosnak ítélte azt a követelést is, hogy a katonaság tartására hitelezők kapják vissza értékeiket, amenynyiben ez még nem történt meg — a teljesítés realitását az állásfoglalásnak az a kitétele mutatta, hogy a Gubernium és a kincstartóság vitassa meg: ez milyen pénzalapból történjék (a Habsburg-birodalom pénzügyi helyzete, az osztrák örökösödési háború közepette, aligha kínált ilyen pénzalapokat). Szásznyirest a konferencia nagyobb fejfájás nélkül vette volna ki a fiscalitások jegyzékéből. Az örmények kérdésében a konferencia elnapolta a választ; azt várta az országgyűléstől, hogy hozzon újabb határozatot az örmény natiót és a vele kapcsolatos meggondolásokat illetően (tekintettel lévén az örmények kiváltságaira) , s ezt terjessze az uralkodó döntése alá. A kormányzati vonatkozású követelések közül éppen a legfontosabbakra adott tényleges válaszokról már beszéltünk. Arra a rendi igényre, hogy a kormányhatóságok instructióit az országgyűlés dolgozza ki, a konferencia nem is reagált, nyilván megfelelőnek látva azt az 1730-as évek második felében kialakult gyakorlatot, hogy az országgyűlés által e célra kidolgozott tervezetek alapul szolgálhattak az instructio végső megszövegezésénél. Erős — és félreérthetetlen tendenciájú megszorítással fogadta el azt a rendi követelést, hogy az uralkodó a tisztségek betöltésénél legyen tekintettel a jelölésekre. A Gubernium és a rendek — hangoztatta a Konferenz — figyelmeztetendők: tegyék félre a választásoknál az „ambitust", a pártoskodást, s olyan alkalmas és érdemes személyeket terjesszenek fel a tisztségekre, akikre az uralkodó megérdemelten legyen tekintettel. A Gubernium tanácsosainak illetmény növelésé vei járó terheket nem volt hajlandó a kincstárra hárítani; boldogabb időkre tartotta elnapolandónak a dolgot. A királyi tábla fizetéseinek kérdésében III. Károly intézkedéseit vélte betartandóknak. A törvényhatósági fő- és vicetisztek illetményeinek kérdésében pedig az Erdélyi Udvari Kancellária mielőbbi felterjesztését várta, ezzel lényegében elnapolva az ügyet. AChibernium elnökletéről a gubernatori tisztség üresedése vagy a gubernátor akadályoztatása esetére a Konferenz (Klobusiczky Ferenc esztergomi nagyprépost, generalis vicarius már 1741 februárjában ki lévén nevezve erdélyi római katolikus püspöknek, s ezzel a birodalmi elit számára megnyugtatóan meg lévén oldva a guberniumi első tanácsosság kérdése) nyugodtan rendelkezhetett úgy, hogy ily esetben a rangidős tanácsos elnököljön, s ő, valamint a cancellarius provinciális (ekkor Pongrácz György, a kormányzatban elsősorban Gyulaffi által reprezentált csoport tagja) írja alá a kiadmányokat. A Gubernium székhelyének kérdését (csakúgy, mint az országgyűlését) a Konferencz visszautalta az országgyűlés elé. Az „Excelsum" címet nem adta meg a hatóságnak, csak az ,,Inclytum"-ot, arra hivatkozva, hogy ez az udvari dikasztériumoké is. Az országos főbiztosság általános helyzetével kapcsolatban csak azt szögezte le, hogy az azonos szék-