Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.
28 Trócsányi Zsolt Kancellária a szótöbbséget nyert Bálintit György guberniumi tanácsost javasolja. A Ministerialkonferenz (nyilván az erdélyi protestánsok elégületlenségéről vett hírek hatására) nagyvonalúbb. Annak eldöntésénél, hogy katolikus vagy református személy kerüljön-e a tisztségbe, mérlegeli azt, hogy az előző országgyűlési elnök, Bornemissza János a református Wesselényi István helyére lépett — és sohasem foglalta el ténylegesen e tisztét. Minthogy pedig a Diploma Leopoldinum szerint a reformátusoknak a katolikusokkal egyenlő joga van az ilyen tisztségek elnyerésére, 54 s a reformátusok panaszkodnak az erdélyi főhivatalokból való kirekesztésük miatt, a konferencia Mária Terézia azon intenciójára hivatkozva, hogy Erdélyt visszahelyezi korábbi helyzetébe, viszálykodó lakóit egységre, egyetértésre vezérli, s helyreállítja a közüdvöt, reformátust javasol e tisztségre, a jelölésben felekezetéből második-harmadik helyen szereplő Bánffy Zsigmond guberniumi tanácsos személyében. Mária Terézia még eggyel tovább lép: reformátust nevez ki a rendek elnökének, de a legtöbb szavazatot nyert Bethlen Ádámot, gesztusként az erdélyi református (s egyáltalán protestáns) rendek felé. Meglepődnünk nem kell a dolgon. Sinzendorf, aki erősen támaszkodott a katolikus egyházra, immár halott, a birodalmi vezető elitben az ő kidőltével s a háború révén megerősödött katonák jóval kevésbé katolikus elfogultságúak nála (a civil és egyben katolikus egyházi párt és a katonai párt évtizedes hatalmi ellentéteiből következően; ez a magyarázata Savoyai Jenő időnként tettenérhető felekezeti türelmességének is). A katonai vezetők egyébként emlékezhettek arra is, hogy 1738-ban a Bornemissza— Haller-kormányzat védte meg határozottan a letartóztatott református vezetőket a katonai szervek (provokatív célzatú) támadásával szemben; most ők támogathatták a protestánsoknak való engedmény politikáját. Bonyolultabb kérdés volt a thesaurarius és az Erdélyben működő kancellár tisztségéé. A kincstartói tisztség kérdésében a rendek után az Erdélyi Udvari Kancellária és az az udvari bizottság is állást foglalt, amelynek feladata a rendi küldöttségnek adandó válasz előkészítése volt. 55 A Kancellária és a bizottság egyetértett abban, hogy a kincstartói tisztség (előzetes országgyűlési jelölés alapján) újra betöltendő, és az üresedésben levő vagy megüresedő kincstári tisztségekre haza fiai nevezendők ki. 56 Nincs szó tehát olyan értelmű radikális változásról, hogy a kincstári igazgatás egyik napról a másikra kerüljön tisztán erdélyiek kezébe. A Ministerialkonferenz előbb 1742. június 1-én vitatja meg a kérdést, majd az 1742 júliusában három, egymást nem szorosan követő napon (július 5., 16., 20.) tartott ülésen, amelynek tárgya a rendi küldöttségnek való végleges válaszadás. A konferencia javasolja kincstartó kinevezését azzal, hogy egyben rendelkezni kell majd a kincstartóság többi személyzetéről, a kincstartó instructiójáról és illetményéről is. Mária Terézia jóváhagyását adja erre. 1742 tavaszán az erdélyi országgyűlés tett is jelölést a kincstartó tisztére; az 1742. augusztus 4-i konferencia-ülés javaslatára Mária Terézia kinevezi kincstartónak a katolikus Thoroczkai János addigi 54 A Diploma Leopoldinum ezt az egyenlő jogot a 4 bevett felekezetnek biztosítja. 55 Ez a bizottság (egyetlen fennmaradt ülésjegyzőkönyve — 1742. augusztus 19; MOL — EK:AG 1742:125. sz. — tanúsága szerint) a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis ülésein részt vevő udvari dikasztériumi tanácsosok egy részéből állt (a névsorban Mannagettát, Kochot, Kozmát és Kizinget találjuk). Bár írásos nyom nincs rá, nem elképzelhetetlen, hogy a konferencia-üléseken részt vevő tanácsosoknak (ilyen vagy olyan összetételben) máskor is jutott ilyen előkészítő szerep. 5 °Uo. 1742:145. sz.
