Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Zsoldos Attila: A főkirályi hatalom címei az angolszászoknál / 201–214. o.

A jókirályi hatalom címei az angolszászoknál 205 főkirály voltához kétség sem férhet. így emlékezik meg róla a Beda listáját éppen az ő nevével kiegészítő Angolszász Krónika is. Három oklevelének datatio-jában szokatlan címhasználat tűnik elő. Az annus incarnationis és az indictio mellett annus regni-t is alkalmaz, a következő formában: „Történt mindez Egbert királyságának 24., ducatus-ának 14. évében".

27 Ebben az esetben a ducatus szót csak a bretwalda latin fordításának tekinthetjük. Nem kis gondot jelent azonban az, hogy a dux — miként a kontinensen — az angolszászoknál is általában a rex-nél alacsonyabb, 'katonai vezető', olykor 'herceg' rangot fejezett ki. A szóhasználat okára pontos feleletet adni aligha tudunk. Feltevésként megkockáztatjuk (miként már Erdmann is),

28 hogy a késő római Dux Britanniarum tisztség emléke szorította háttérbe a dux eredeti jelentését, Egbert címhasználatának ezt az eredetét két körülmény is alátámasztani látszik. Egyrészt a történeti Arthurról elsők közt tudósító História Brittonum így ír a későbbi középkor lovagregényeinek legendák övezte hőséről: „Azokban a napokban Arthur a szászok ellen harcolt a britek királyaival együtt, de ő maga a csaták vezére volt."

29 Arthurnak ezt a státusát tükrözi az a walesi költemény is, mely őt tywyssawc llu 'a hadsereg vezetője'-és tywyssawc cat 'a csaták vezetője' címmel illeti. Egy másik költemény már mint ameraudur llywiaudir llawur-t 'császár és a harcok ura'-t említi.

30 A szintén walesi Rhonabwy álma című elbeszélés (a Mabinogion-gyűjtemény egyik darabja) is amherawdyr-n&k 'császárinak mondja Arthurt.

31 Ezen adatok annál is inkább jelentősek, mert köztudott, hogy a történeti Arthur alakjának megközelítéséhez a korai walesi szövegek a legalkalmasabb források, mivel ezek — bár általában késői lejegyzésűek — mégis igen sok archaikus vonást megőriztek, s mentesek Arthur alakjának olyan átformálásaitól, amilyeneket a későbbi történetek a keresztény vagy éppen lovagi eszményeknek megfelelni kívánva végrehajtottak. Ily módon igazolható, hogy a „hadvezérből" (dux) a sajátos britanniai körülmények hatására akár „császárt" is formálhatott a történeti hagyomány. Másrészt a IV. század végi Usurpator, Magnus Maximus esete arra figyelmeztet, hogy komolyan számolni kell a britanniai barbár uralkodói címek és a római Örökség szoros összefonódásával. Maximus emléke bukása után is tovább élt Britanniában. A már említett Mabinogion egyik történetének Macsen Wledig a központi alakja. Az összetétel első eleme könnyen felismerhető: Maximus > Maxim >• Maxen > Macsen. A Wledig pedig a guletic ~ ~ gwledig címből alakult ki. A kora középkori walesi genealógiák ezt a szót használják 'főkirály' értelemben, sőt az első gwledignek éppen magát Magnus Maximust tartják, akitől több brit dinasztia is eredezteti magát.

32 Maga a szó ma is él a walesi nyelvben gwledig 'lord, herceg, uralkodó' alakban.

33 27 OS 390. „Acta sunt haec omni» . . . anno Ecgbergti regia XXTIII ducatus autem sui XIIII" - I. 543., iE. CS 391., CS 393. 28 Erdmann i. m. 6. 29 „Arthur pugnabat illos (sc. Saxones) in illis diebus cum regibus Brittonum sed ipse dux erat bellorum" — MGH Chronica minora saec. IV—VII. Edidit Th. Mommsen. Vol. III. Berlin, 1898. 199. 30 L. Alcock: Arthur's Britain. Penguin Books, 1971. 61. 31 G. Ashe: The Arturian Facfc. In Q. Ashe ed.

: The Quest for Arthur's Britain. Paladin Books, 1971. 45. 38 Vö. Ashe: i. m. 34.. Alcock i. m. 122 — 24., 129., N. Chadunck: The Celts. Penguin Books, 1970. 289., J. Morris: The Age of Arthur. Weidenfeld and Nicolson, London, 1973. 206., 220., 329. 33 Collins-Spurrel Welsh Dictionary. Collins, London—Glasgow, 1960. 100.