Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Zsoldos Attila: A főkirályi hatalom címei az angolszászoknál / 201–214. o.

A fökirályi hatalom címei az angolszászoknál 203 ják.

10 Ezzel összhangban Erdmann és Stengel a basileus cím használatának jelentőségére is felhívják a figyelmet. Az angolszász császárság (bretwaldaship) kifejlett formájának a szakirodalomban vitatott lényegét a már idézett oklevél meglehetős egyértelműséggel világítja meg. Maga a szöveg az angolszász császárság X. századi kiteljesedésének egykorú leírása. E folyamat módjáról az alkalmazott igék árulkodnak: „leigázni", ,,a birodalmat kiterjesztem", „kényszeríteni". Mindez természetes is, hiszen a birodalomépítés elsődleges eszköze mindenkor a katonai expanzió. Szembetűnő viszont, hogy az angolszász császárság csúcspontján sem takarja az erőszakot semmiféle ideológiai lepel. A szorosan vett intitulatio-ból — az angolszász okleveles gyakorlatban egyébként ismert és alkalmazott — formula devotionis is hiányzik. Ez az ideológiamentes, nyers hegemonializmus különíti el elsőrenden a bretwaldát a másik két császárságtól, hiszen a bizánci, illetve a karoling, majd német uralkodók személye nagon is szorosan kapcsolódott az isteni hatalomhoz. Mind a keleti, mind a nyugati császárok isteni eredetű hatalom birtokosainak tartották magukat, így érthető, hogy az egész keresztény világra kiterjedő, univerzális hatalomra tartottak igényt. Ezzel szemben az angolszász császáreszme, amely az isteni eredet helyett a hegemonializmust emelte önnön legitimációja döntő tényezőjévé, a Római Birodalom önjelölt keleti és nyugati örököseihez képest eleve egyfajta partikularizmus hordozójává vált.

11 Ez magyarázza, hogy Edgar „az óceán Britannia körül fekvő összes szigetének" imperatora. Más X. századi oklevelek a „Britannia egész világa" (totus Britanniáé orbis) kifejezést használják — a partikularizmus hű tükreként. * Az angolszász császáreszme — fentiekben vázolt — hegemoniális jellegének igazolásához elsőrangú forráscsoportként kínálkoznak a korszak latin oklevelei. Ezek intitulatio-i pontosan rögzítik, hogy az egyes királyok mit tartottak saját hatalmukról, más forrásokkal egybevetve az is megállapítható, hogy ebből mennyit tarthatunk a valóságos helyzet ábrázolásának. Vizsgálatunk körébe azon okleveleket vontuk be, amelyekben e főhatalomra vonatkozó intitulatio-k találhatók, illetve esetenként más formulás részeket is: datatio-kat, subscriptio-kat is hasznosítottunk. Eltekintettünk viszont a formuláé devotionis és a rangot nem jelölő intitulatio-k felhasználásától. A vizsgálat során megkülönböztetett figyelem illeti meg azon eseteket, melyekben megállapítható az angolszász bretwalda kifejezés kortársi latin fordítása, hiszen ez sok tekintetben megvilágíthatja a főhatalom egykorú megítélését. Az angolszász intitulatio-k teljes rendszerének kidolgozása egy későbbi feladat lehet, ez a dolgozat elsősorban a kérdés eszmetörténeti megközelítésére vállalkozik. Az angolszász intitulatio-kat áttekintve szembetűnő, hogy milyen bőséges az a szókészlet, amely az oklevelek kibocsátójának funkcióját hivatott kifejezni. A legáltalánosabb a rex. 670-től használatos a basileus,

12 Nagy Alfred (871 — 899) egy keltezetlen oklevelében fordul elő először a rector és a guber10 C. Erdmann: Forschungen zur politischen Ideenwelt des Frühmittelalters. Berlin, 1951. 3—14.; E. Stengel: Abhandlungen und Untersuchungen zur Geschichte des Kaisergedankens im Mittelalter. Köln —Graz, 1965. 291—309, 312—13. 11 Stengel i. m. 260. skk. 12 CS 25., I. 45.