Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.

20 Trőcsányi Zsolt az 1710-es évek derekától egy nagy egyéniség, Bornemissza János fejlesztette azzá az önállóan mozgó kormány hatósággá, ami 1740-ben volt — az önálló expedíció dolgában a birodalmi vezető elit sem engedhetett, az erdélyi rendek számára is öngyilkos lépés lett volna a Kancellária feladása vagy akár el j eléntéktelenítése. Sikerül-e az Erdélyben működő főkancellár elsőbbségének (tehát a decentralizációs igénynek) érvényt szerezni úgy, hogy közben az Erdélyi Udvari Kancellária státusza a birodalmi dikasztériumok között ne gyengüljön meg, sőt önállósuljon — ez a kérdés. Túl sok remény nem fűzhető ehhez az akcióhoz, de ez a követelés is a Thesaurariatus helyreállítása stb. rendjébe tartozik. Konzervatív reform, a partikuláris erők újabb erőre kapása a decentralizációs igény kapcsán? Ismételjük: ha a Habsburg-birodalom teljes centralizációját valami egyedül üdvözítő megoldásnak tartanánk, akkor el kellene ítélnünk ezt a törekvést. Ha a független (vagy akár viszonylag önálló — ennél több nem volt a fejedelmi kor legjobb éveiben sem) Erdélynek immár senki kortárs által nem melengetett illúziója felől, akkor ismét elmarasztalhatjuk a programot. Ha azonban kettősen is a realitás talajáról szemléljük, mint a birodalmi integráción belüli megoldási kísérletet olyan kérdésekre, amelyekre a birodalom elégtelen centralizációja nem tud megoldást adni, akkor ez esetben is a rendeknek az új helyzethez igazodó, növekvő politikai érzékének jeleként kell elkönyvelnünk a dolgot, mint az 1730-as évek számos jelenségét — még akkor is, ha az 1741. évi programból valóban hiányzanak azok a néha naiv, de elsősorban mégis reális gazdaság- és társadalompolitikai követelések, amelyekkel az 1720—30-as években (ha nem is állandóan) találkozunk. Még egy jelenségre figyeljünk fel: az utasításban itt is, ott is (utaltunk rá a megfelelő helyeken) feltűnik az a követelés, hogy egy kérdést a magyarországihoz hasonlóan szabályozzanak. Erdélyben 1741 tavaszán még annyira sincs unió-hangulat, mint pár hónappal később Magyarországon, itt azonban mégis, nagyon szerény formában bár, de egy igény jelentkezik, amely 1790/91ben már egészen más formákat kap. Ha válság-helyzetről beszélhetünk, akkor azokat a csoportharc-tényezőket is szemügyre kell vennünk, amelyek a követség tagjainak megválasztásánál kerülnek a felszínre, nagyobb mozgásokat jelezve. A küldöttség megválasztása több időt vett igénybe, mint a terjedelmes instructio megszerkesztése és felülvizsgálata. Már 1741. május 3-án megkezdődik a vita létszámáról. Május 5-én a magyar és szász natio megállapodik abban, hogy hét személy küldendő fel, két-két katolikus, református és evangélikus és egy unitárius, olyan natiók szerinti megoszlásban, hogy a magyar és a székely natióból egy-egy katolikus és református utazzék, a szászok közül két evangélikus; az unitárius bármely natióból választható. A székelyek elégségesnek tartják négy személy felküldését. A kérdést a Gubernium és Lobkowitz királyi biztos elé terjesztik. Május 6-án a Gubernium úgy foglal állást, hogy négy legyen a küldöttek száma. A rendek (kivéve a székely natiót s néhány magyar követet) ragaszkodnak előző napi állásfoglalásukhoz. Újabb bonyodalom: Lobkowitz herceg jónak látja nyomást gyakorolni a rendekre a küldöttek megválasztásában. Aznap levelet intéz a Guberniumhoz és a rendekhez, intve őket: olyan követeket válasszanak, akik becsületesek, tapasztaltak, a hazának hasznosak és az udvarnak kedvesek (az utolsó szempontra való tekintettel reméli, hogy a küldöttség vezetője katolikus lesz). Hogy a dolog tovább bonyolódjék, a Gubernium még aznap este közli a rendekkel; Lobkowitz intenciója