Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.
Bécs és Erdély 1741-1745 19 szabad használatáról vagy a kincstári tisztségek haza fiainak juttatásáról van szó. Talán egyetlen kérdésben fedezhető föl némi valóban reformer-szándék: a nóta nem felségsértés-esetei büntetésének csökkentésében. Űgy tűnhet: visszaesés ez még az 1720—30-as évek erdélyi rendi produktumaihoz képest is, amikor a rendek sorozatosan álltak elő bér-, mértékügyek rendezésének igényével, összefüggő gazdaságpolitikai koncepciót dolgoztak ki (1725). Mindez önmagában még aligha jelentene belpolitikai válsághelyzetet — még akkor sem, ha a követelések listája valóban terjedelmes. Alaposabb vizsgálatra azonban mindenképpen a rendek megerősödését jelzi ez a program bizonyos kormányhatóságok vonatkozásában. Ha a Thesaurariatus helyreállításáról van szó, ez az erdélyi kincstári igazgatás valami olyan országos szintű intézését jelentené, amelyet Magyarországon a Magyar Udvari Kamara gyakorol. S bár a Magyar Udvari Kamara is csak nevében udvari dikasztérium, valójában az Udvari Kamarának alárendelt országos szerv, évtizedes (s 1741-ben felújuló) rendi követelés teljes (vagy legalábbis erősebb) önállósága — természetesen a Habsburg-integráción belül. A rendeknek az az igénye, hogy ők jussanak tisztségekhez a szerven belül, természetesen tagadhatatlan — de a követelés nem egyszerűsíthető erre. A birodalmi integráción belül nagyobb önállóság, több rendelkezési lehetőség az ország értékeivel — ezt követelik a megerősödőben levő rendek, amikor követelés-listájuk élére a Thesaurariatus helyreállítását tűzik. Hasonló jelenségről van szó az erdélyi főkancellári tisztség helyreállításának követelésénél, ill. az Erdélyi Udvari Kancellária minél nagyobb önállóságának igényénél is: a birodalmi vezető elit centralizációs igényeivel szemben erős decentralizációs igény, az Erdélyben működő főkancellár elsőbbségének hangsúlyozása, a rendi választás a Kancellária tisztségeire, az udvari hatóság felülbíráló funkciójának eltörlése mind ezt szolgálná. Az országos főbiztosság helyreállításának követelésében van a katonaságnak szánt vágás is (Kornisék együttműködése Lobkowitz-cal és egyáltalán a katonai vonallal nem jelenti saját pozíciójuk feladását, elvi engedményeket sem), de egyben ennek a decentralizációs igénynek a kifejeződése is — a szigorúan centralizált hadszervezettel (s annak biztosi szervezetével) szemben. Ugyanide számít az Exactoratus Provinciális újjászervezésének követelése is; e tekintetben a rendeknek viszonylag könnyű dolga van, hisz az országos főszámvevőség új tervezete már 1738-ban elkészült. Konzervatív reformterv ez, a mindenáron való centralizáció híveinek akár retrográdnak is tűnhet — de ez a mindenáron való centralizáció éppen a kincstári gazdálkodásban nem vezetett egyértelmű sikerekre Erdélyben; a centralizált gazdálkodás helyébe az 1710-es évektől számos területen lépett bérleti rendszer (hogy a dolog még különösebb legyen: a legnagyobb bérlők korábbi kincstári tisztek). A hadellátásban (nem utolsósorban az országos főbiztosság visszaszorulása miatt) állandóak a panaszok a katonaság visszaélései, túlkapásai miatt, katonaság és polgári lakosság között kellemetlen feszültségek keletkeztek. Az országos főszámvevőség újjászervezése létszükséglet; a fejedelmi korszak rendezett adószámvétele után e téren teljes a rendetlenség, a birodalom központi szervei e tekintetben semmit sem értek el. Érvük tehát e három vonatkozásban bőven lehetne a rendek küldötteinek. A legkényesebb a főkancellár, ill. az Erdélyi Udvari Kancellária kérdése. Az Erdélyi Udvari Kancelláriát azon az érthető birodalmi igényen túl, hogy Erdélynek is legyen saját udvari expedíciója (ehhez az 1690-es években éppen az erdélyiek ragaszkodtak erősen, szemben a Magyar Udvari Kancellária integrációs igényeivel), 2*
