Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Hajdu Lajos: A Magyar Királyi Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenysége az 1776–1783 közötti időszakban / 145–200. o.

A Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenysége 1776 — 1783 189 Ilyen ügyek mellett gyakran tárgyalt a Commissio olyan eseteket is, hogy valaki már 6—9 éve 4—5 ezer Ft kölcsönt kapott valamelyik kincstári alaptól, de a kamatok megfizetéséről már az első esztendőben is megfeledkezett. Ilyenkor rendszerint a királyi jogügyigazgatót a Helytartótanács nevében utasították, hogy a szükséges intézkedéseket tegye meg. Az intézkedések eredményeképpen az adósok egy része befizette ugyan az elmaradt kamatokat, néha az is előfordult, hogy a hátralékos személy a tőke 50—60—75%-át is visszajuttatta (ígéretet tévén arra, hogy a többi pénzt is megküldi meghatározott határnapig). Az egyetem pénztára történetesen jelentette a bizottságnak, hogy gróf Tolvay Julianna 400 Ft-os, valamint gróf Tolvay János 1500 Ft-os kölcsönét {amelyet a nevezettek még 1768-ban vettek fel az egyetemi nyomda pénzéből) az elmaradt kamatokkal együtt báró Kerekes Zsigmond befizette (összesen 2493 Ft 23 krajcárt). A befizető természetesen egyidejűleg kérte a kötelezvény visszaszolgáltatását is. A bizottság állásfoglalása: az adóslevelet vissza kell küldeni báró Kerekesnek, a pénztár viszont egészítse ki a tőkét 3000 Ft-ra, hogy megbízható helyre ezt az összeget ki lehessen majd adni.

110 Igen gyakran fordult viszont elő az, hogy sem az elmaradt kamatokat, sem a kihelyezett tőkét nem lehetett megfizettetni azért, mert az adós körülményei időközben jelentősen megváltoztak. Ilyen ügyről tett történetesen jelentést Forgách gróf, Nyitra főispánja: mindent elkövetett, hogy egy bizonyos Komáromy Jánostól behajtsa az egyetemi alap kihelyezett tőkéjének 144 Ft összegű kamatát, fáradozása azonban nem hozott eredményt, mert az adós valamennyi vagyontárgya más kezében van már, és semmilyen jószága nem maradt, amelyből a követelést be lehetne hajtani. A bizottság mást nem tehetett, mint azt, hogy tájékoztatta erről az uralkodót és indítványozta a behajthatatlan követelés „leírását" — tehát törlését.

111 II. Józsefet természetesen nem nyugtatták meg az ilyen ügyek, ezekből olyan következtetéseket vont le — nem is teljesen alaptalanul —, hogy a közvagyon kezelői nem elég körültekintőek a kölcsönök megadásánál, az sem nagyon nyerte meg tetszését, hogy az adósok jobbára köztisztviselők, akik nem tűntek ki a királyi rendeletek gyors és maradéktalan végrehajtásában, ezért „felmondta" a kölcsönügyleteket, és elrendelte a kihelyezett tőkék visszafizetését. Erre természetes válaszként — mint Beöthy ítélőmester is 1782. április 30-i beadványában — az érintettek kérték, hogy a tőke továbbra is maradhasson náluk, ha mégis vissza kellene adni, haladék adassék („respirium concedatur") számukra. Ilyen esetekben a bizottság rendszerint továbbította a kérést az uralkodóhoz, a kérelmezőt pedig értesítette, hogy a király elhatározásáról tájékoztatást fog kapni, ezen felül legfeljebb a jegyzőkönyvben szerepel néha a referenstanácsos (ebben az esetben Klobusiczky József) kicsit maliciózus megjegyzése: ugyanilyen kérelmet nyújtott be a kamarához is.

112 A malícia Klobusiczkynál nem teljesen indokolt: ő maga is kérte — minthogy szintén birtokot vásárolt, de a teljes vételárat nem tudta megfizetni — a Tanulmányi Bizottságon keresztül a Helytartótanácsot, hogy számára „8000 Ft kölcsönt biztosítani szíveskedjék". A Commissio 1783. február 9-i ülésének állásfoglalása (gróf Balassa szóbeli előterjesztése alapján): a visszafizetés feltételei Klobusiczkynél megvannak, ezért a bizottság utasítja a tanulmányi 110 Prot. 1778: 76. 111 Prot. 1781: 46. 112 Prof. 1782: 361.