Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 1. - IRODALOM - Lakatos Ernő: Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848. Bp., 1980 / 91–92. o.

92 Irodalom de nem azonos. A harmadik fejezet tárgyalja a testületi irányító szerveket: a családülést, a tisztiszéket, valamint a gazdasági bizottságot (igazgató tanácsot). A családülésen minden felnó'tt családtag részt vehetett és szavazhatott. A congregatio familiae élére megválasztottak egy elnököt (director familiae). A családülés a közös családi vagyon ügyeiben határozott, annak számadásait felülvizsgálta. A közös kiadások fedezésére a családülés közös pénztárt létesített. Amíg a családülés csak a család közös ügyeivel foglalkozott, addig a tisztiszék az adott nagybirtokos összes birtokainak igazgatásával törődött Ez is többféle lehetett: uradalmi, kerületi vagy éppen központi. A sedes officialisnak közel húszféle korabeli elnevezése volt. A tisztiszék hatásköre eléggé sokrétű volt Nemcsak a birtok irányításával, gazdálkodásával foglalkozott, hanem meghallgatta a jobbágyok panaszait és felügyelt az úriszékre is. Az igazgatótanács, a comissio oeconomica, a birtokos alapításaként jött létre már a XVIII. sz. közepén. Mindössze három nagybirtokon (Esterházy, Károlyi, Széchenyi) maradtak fenn iratai, jegyzőkönyvei. Viszonylag sűrűn ülésezett hatásköre a tisztiszékéhez volt hasonló. A szerző külön fejezetet szánt az operatív szerveknek és a számvitelnek (titoknoki hivatal, igazgatóság, kormányzóság- directoratus, ügyészi hivatal, jogügyigazgatóság, kancellária, levéltár, számvevőség (exactoratus) pénztár; leltárak, mérlegek). Az ötödik fejezet a tisztviselők, alkalmazottak, szolgák szerepéről és helyzetéről szól. Fizetésükön kívül rendszerint kaptak lakást és természetbeni juttatásokat. Tisztviselő volt a tiszttartó, számtartó, pénztáros, kasznár, sáfár, ügyész, ügyvéd, földmérő, telekkönywezető, levéltáros, ágens, erdőmester, gyakornok és írnok. Az ispán már az alkalmazottak közé tartozott, aki gyakran paraszti sorból került ki. Feladata volt, hogy közvetlenül irányítsa a béresek munkáját és a robotosokat. Alkalmazott volt még a majorosgazda, pajtamester, erdész, lovászmester, pincemester, vám- és taksaszedő. A szolgák (servitores) közé sorolták a béreseket és még 63 féle egyéb szolgát (vadász, méhész, juhász, kanász stb.). Ide számították az udvartartás embereit a lovásztól a szobalányig és az iparosokat is. A szerző terjedelmes fejezetet szánt a birtokgazdálkodásnak. Ezen belül nemcsak a földműveléssel, állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozott, hanem kitért a haszonvételekre (kocsma, rév) és az ipari üzemekre is a malomtól a bányaművelésig. Ez a fejezet is bizonyítja, hogy mennyire szerteágazó volt a nagybirtok gazdálkodása. v A feudális nagybirtok azonban nemcsak gazdálkodó szerv volt, hanem birtokosa és tisztviselői révén erőteljesen részt vett a társadalom mindennapi életében, a közigazgatásban és jogszolgáltatásban. E két utóbbi fejezet a mű legalaposabb része és jól szemléltetik a nagybirtokosok nagy befolyását úgyszólván az élet minden területén. Majdnem mindegyik gróf valamelyik megye örökös főispánja, ezenkívül rendszeresen utasították tisztjeiket, hogy vegyenek részt a megyegyűléseken. Ugyanakkor nem látták szívesen, ha ügyészük pl. állást vállal a megyénél: „olyat kell alkalmazni, aki... a megyével nincs ilyen jóban" (189 p.). A községi bírákat a földesúr jelöltjei közül választhatták, rendszerint ő szedette be a hadiadót, gondoskodott az utak, hidak fenntartásáról. Történetírásunk eléggé elhanyagolt témaköre a földesúri telepítés és az ismétlődő házhelykiosztás. Mind a jobbágyok, mind a földesúr közös ügye volt a tűzvédelem, egészségügy, árvaügy, vallásügy (kegyuraság), földmérés. A földesúrnak és tisztjeinek jelentős szerepe volt a jogszolgáltatásban. Az úriszéken kívül a tisztiszék elé is kerültek a jobbágyok büntető és polgári perei, a szerző ezt elég részletesen mutatja be. Végül egy rövid fejezet utal a nagybirtok-kormányzat 1848 utáni fejlődésére. Egy ideig megmaradtak egyes uradalmi haszonvételek (pálinkafőzés, malomjog stb.). Az utolsó fejezet pedig összegezi az előző fejezetek elemzésének eredményeit, a kimutatható fejlődést és a kutatómunka után leszűrhető és igazolható új megállapításokat. Ez a tömör összefoglalás egy nagy igazgatástörténeti tankönyv egyik legkitűnőbb fejezete lehetne. Ezt ismernie kell minden levéltárosnak és minden történésznek, aki bármilyen vonatkozásban a magyar nagybirtok vagy nagybirtokos történetével foglalkozik. Lakatos Emő -